Ma 2017. október (mindszent hava) 21. szombat, Gázai Szent Hilárion szerzetes, valamint Szent Orsolya vértanú és társnői emléknapja, Orsolya, Zsolt napja van.


II. A Hungarizmus erkölcsi alapjai

„Legyen büszke az ember arra, hogy tanúja és bizonyos mértékben közreműködője lehet a mostani hatalmas drámának, amelyben a jó és a rossz küzd egymással emberfölötti harcban. Senkinek sincs joga a jelen órákban ahhoz, hogy középszerű legyen!”

(XI. Pius)

Európa és benne Magyarország haldoklik. Az egész nyugati civilizáció a végét járja, köszönhetően az elmúlt évszázadok destruktív irányzataiban gyökerező és a múlt század hatvanas éveinek végén a kulturális marxizmusban kiteljesedő és mára már teljesen egyeduralkodóvá vált eszmei irányzatnak, amely mint az AIDS az emberi szervezetet, úgy fosztja meg a kultúrateremtő fehér fajt (ahogy majd később a többit is) erkölcsi és szellemi immunrendszerétől, élni akarásától, jövőjétől. Így a társadalmat évezredekig összetartó erők, értékek megrendültek, társadalmunk atomjaira hullott, már nem valós, szerves emberi közösség, hanem egymáshoz lassan már semmivel sem kötődő, egymáson keresztül céljaik felé (vagyon, érvényesülés, élvezetek) törő hatalmas öntudattal és egyre csekélyebb értelemmel megvert egyének összessége. Mára az önzés, az érvényesülés, a versenyszellem, a mérték nélküli és semmilyen következményekkel nem törődő fogyasztás lett a vallás, Isten helyét pedig az individuum, a senkivel és semmivel nem törődő, önimádó egyén foglalta el.

„Isten meghalt. Mi öltük meg őt.” - sóhajtott fel Nietzsche. Ez a mondat gyakran vált keresztény-ellenes erők jelszavává, pedig ha jobban belegondolunk, mélyen keresztény tartalma van: bűneinkkel, hitetlenségünkkel valóban mi magunk öljük meg, feszítjük keresztre a bennünk lakozó Istent. Nietzsche még beleőrült ebbe a gondolatba, a mai kor „egydimenziós létben” felnőtt embere viszont mással van elfoglalva, nem ér rá ilyesmivel foglalkozni és úgy igazából nem is érdekli. Demokratikus, pluralista, sokszínű (stb.) szép új világunkban mindennek van ára, minden megvásárolható: igazság, szerelem, hatalom, megbocsátás. Viszont semminek sincs értéke, a valós emberi értékek (szeretet, hűség, becsület, istenfélelem, család, emberi kapcsolatok, hazaszeretet) elértéktelenedtek, mivel ezeknek nincs pénzben kifejezhető áruk. Gyakran hallhatjuk némely megtévedt embertársunk szájából a következőket, ha esetleg a fent említett értékek hiányára és szükségességére hívjuk fel a figyelmét: „Azért nem adnak semmit a boltban.”

„A liberalizmus volt az, amelyik kitenyésztette az erkölcsi, szellemi és anyagi pogányságot. Kiirtotta Istent a lelkekből, kiégette a Haza ideálját és valóságát a szívekből és az aranyborjú-imádat egész szertartását építette fel.” - írta Szálasi több mint 70 évvel ezelőtt, mintegy megsejtve a jövőt.

De az emberben mindezek ellenére is él a vágy a végtelen, a természetfölötti, végső soron Isten iránt. De ez az isten (a kisbetű szándékos) már nem a kinyilatkoztatás Istene, hanem nagyon is emberi tákolmány. Még a néhanapján templomba járók között is szép számmal találunk olyanokat, akik a „maguk módján vallásosak”, s ebbe a kifejezésbe rengeteg minden belefér. Érdemes itt dr. Szigeti Jenő adventista lelkész gondolatait idézni („Miért engedi meg Isten?”, Bp. 2009): „A 21. századi ember életében feltételes módba került Isten. Nem azért, mert nem hiszünk benne, hanem azért, mert önmagunktól nem látjuk Őt. Ő a teremtő, mindenható Úr, mi pedig szeretnénk Őt valamilyen vallásos praktikával szolgánkká tenni. Nem Őt akarjuk szolgálni, hanem azt szeretnénk, hogy vallásoskodásunk következményeként Ő lenne a mi szolgánk. Ezért még imádságainkban is sokszor így fogalmazunk: »Isten, ha vagy, akkor...«. Ady Endre szavaival »Hiszek hitetlenül Istenben, mert hinni akarok«. Így tulajdonképpen nem Istenben, hanem magunkban bízunk. Isten csak énünk megerősítéséhez szükséges. Nem én akarom szolgálni Őt, hanem az Ő szolgáltatására várok. És ezért csalódom Benne. Az Isten jelenlétéről megfeledkező ember kéri számon a gondviselő Isten jelenlétét.”

A fogyasztói társadalom mérhetetlen öntudatú embere úgy véli, nem neki kell a minket végtelenül szerető Isten lábai elé vetni magát, hanem Istennek kell őt – valamilyen „piacképes” szolgáltatással, esetleg ügyes marketinggel - „megnyernie” magának. „Isten, ha vagy, akkor” - tedd azt amit én akarok, különben más isten után nézek, van elég a piacon! Nem más ez, mint az áteredő (ős-)bűn egyenes következménye, tulajdon teremtett mivoltunk, az ember és Isten közötti végtelen különbség fel nem ismerése. „Nem fogadom el, nem találom meg a helyemet Isten teremtett világában, és mást látok jónak, mint amit jónak mondott Isten. - állapítja meg dr. Szigeti Jenő - Szembe kerülök azokkal a törvényszerűségekkel, amelyek előbb voltak, mint ahogy én megszülettem, és a törvények áthágásának következménye visszazuhan rám. […] A mai ember legnagyobb baja, hogy a bűn önellentmondását nem látja. Úgy gondolja, hogy a bűn következményeinek megszüntetésével lehetne boldoggá tenni az életet. Nem szabályosan akar közlekedni az élet országútján, hanem a rendőröket akarja onnan kitiltani. Azt akarja, hogy mindenki az ő szolgálatára álljon. Az énjét akarja megvalósítani. A bűnről csak akkor akarunk tudni, ha ellenünk követték el. Lényegében mindenkit vétkesnek tartunk, hiszen úgy érezzük, hogy érdekeink ellenére élnek a többiek, csak magunkat kiáltjuk ki tisztának. Úgy gondoljuk, hogy mi vagyunk a mérték, amihez mindennek igazodni kell.” Nem hiába tartjuk a hét főbűnt minden más bűn forrásának, hiszen ebben a mentalitásban is egy főbűnt, a kevélységet fedezhetjük fel, amely egyrészt eltakarja előlünk Isten szerető jóságát, gondviselését (a jót csak magunknak tulajdonítjuk, nem annak köszönjük meg, akiből fakad), másrészt kiszolgáltat a kísértőnek, aki mint a La Fontaine-i mesében a ravasz róka, kevélységünket csiklandozva beszéli ki szánkból a sajtot (jelen esetben az örök üdvösséget). Mindez azonban nem történik véletlenül, nem valamiféle „természetes fejlődés” eredménye – nagyon komoly erők munkálnak azon, hogy így legyen.

1. Az idők jelei

„Vigyázzatok, nehogy félrevezessenek benneteket! Sokan jönnek az én nevemben, s mondják: Én vagyok. És: Elérkezett az idő! - Ne kövessétek őket. Amikor háborúkról és lázadásokról hallotok, ne rémüldözzetek. Ilyeneknek kell előbb történniük, de ezzel még nincs itt a vég!
Aztán így folytatta: Nemzet nemzet ellen és ország ország ellen támad. Nagy földrengés lesz itt is, ott is, éhínség és dögvész. Szörnyű tünemények és különös jelek tűnnek fel az égen.
De előbb kezet emelnek rátok, és üldözni fognak benneteket. Kiszolgáltatnak a zsinagógáknak és börtönbe vetnek, királyok és helytartók elé hurcolnak a nevemért, azért, hogy tanúságot tegyetek. Véssétek hát szívetekbe: Ne törjétek fejeteket, hogyan védekezzetek. Olyan ékesszólást és bölcsességet adok nektek, hogy egyetlen ellenfeletek sem tud ellenállni vagy ellentmondani nektek. Kiszolgáltatnak benneteket a szülők, testvérek, rokonok és barátok, s némelyeket megölnek közületek. Nevemért mindenki gyűlölni fog benneteket. De nem vész el egy hajszál sem fejetekről. Kitartástokkal megmentitek lelketeket.”

(Lk 21,8)

„Vegyetek példát a fügefáról. Amikor hajtása már zsendül és a levelei kibontakoznak, tudjátok, hogy közel van a nyár. Így amikor ezeket látjátok, magatok is megállapíthatjátok, hogy már közel van az ajtóban.”

(Mt 24,32)

Ahhoz, hogy a korunkban zajló szellemi, vallási és az ezek nyomán kibontakozó politikai, társadalmi, történelmi, illetve az ezektől részben független természeti, ökológiai folyamatokat kellőképpen meg tudjuk érteni és a helyükön tudjuk kezelni, elengedhetetlenül szükséges, hogy alaposabban megismerkedjünk a végső időkkel, az üdvtörténet befejező szakaszával. Mindezek segítségével – az emberiség eddigi történelmét, pusztuló világunkat, hitét vesztett, öngyilkos fajunkat mintegy a végtelen felől szemlélve – talán közelebb kerülünk ahhoz, hogy megértsük: mi és miért történik velünk és világunkkal; mindennek oka és célja van.

A keresztény üdvtörténet az ősbűnnel kezdődik, amikor az ősszülők szembefordultak Istennel, a kísértő szavára hallgatva olyanokká akartak válni, mint Ő. Isten azonban már ekkor megígéri a szabadítót („az asszony ivadéka”) az ősevangéliumban: „Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé. Ő széttiporja fejedet, te meg a sarkát veszed célba.” (Gen 3,14) Ez az ígéret végighúzódik az egész ószövetségi szentíráson, kezdve az Ábrahámnak tett ígéreten, miszerint „utódaid által nyer áldást a föld minden népe” (Gen 12,3; 22,18), folytatva Izajás jövendöléseiben, aki a Kr. e. VIII. században pontosan megjövendölte a Megváltót, hogy aztán mindez Krisztusban teljesedjék be. Ezzel – az Ige megtestesülésével, kereszthalálával és feltámadásával - az emberiség belépett történetének végső korszakába. A végső időkben – a kinyilatkoztatás szerint – bekövetkező eseményeket (ahogy a Szentírás fogalmaz: „az idők jeleit”) természetük szerint négy nagyobb csoportba sorolhatjuk. Ezek a következők:

- történelmi, politikai események (birodalmak felemelkedése és bukása, háborúk, „új világrend”);

- vallási, spirituális változások (hitehagyás, New Age-mozgalom, álpróféták, az Antikrisztus fellépése);

- az embertől független természeti katasztrófák (földrengések, kozmikus katasztrófák, szökőár);

- az emberi bűn természetes következményei a teremtett világban (éghajlatváltozás, környezetszennyezés, állat- és növényfajok kipusztulása, éhínségek, járványok).

Ezek az események kölcsönhatásban vannak egymással, erősítik egymást – így valószínűleg nem egymás után, hanem párhuzamosan fognak bekövetkezni, nagy részük már napjainkban is zajlik.

1.1 Az ezeréves királyság

„Ezután nagy harc támadt a mennyben. Mihály és angyalai megtámadták a sárkányt. A sárkány és angyalai védekeztek, de nem tudtak ellenállni, s nem maradt számukra hely a mennyben. Levetették a nagy sárkányt, az ősi kígyót, aki maga az ördög, a sátán, aki tévútra vezeti az egész világot. A földre vetették, s vele együtt letaszították angyalait is.”

(Jn 12,7)

A végső idők eseménysorozata Krisztus megváltó kereszthalálával és feltámadásával kezdődik, mellyel legyőzte a bűnt és a halált, és a benne hívőknek lehetőséget biztosított arra, hogy részesedjenek az örök életben. A sátán fölött aratott győzelmet Szent János így ábrázolja: „Aztán láttam, hogy egy angyal szállt alá a mennyből, a mélység kulcsa volt nála, és nagy láncot tartott a kezében. Megragadta a sárkányt, az őskígyót, vagyis az ördögöt, a sátánt, és ezer évre láncra verte. Letaszította a mélységbe, bezárta, és lepecsételte, hogy ne vezesse félre többé a népeket, míg le nem jár az ezer esztendő. Akkor rövid időre szabadon engedik.” (Jel 20,1) Az „ezer esztendő” alatt az Egyház földi működése értendő, Krisztus feltámadásától egészen az utolsó ítéletig, tehát nem számszerűsíthető időt jelöl, hanem egy egész korszakot. Ebben a korszakban a sátán „meg van kötözve”, működése erősen korlátozva van, nincs rá lehetősége, hogy komolyan ártson a hívőknek (kísérteni – persze Isten engedélyével - most is tud), illetve hogy megakadályozza az ige elterjedését a világon. A Jelenések könyve által ezer éves királyságként leírt korra már Jézus is utalt a térítő körútról visszatérő hetvenkét tanítványnak: „Láttam a sátánt: mint a villám, úgy bukott le az égből. Hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok, hogy minden ellenséges erőn úrrá legyetek. Nem fog ártani nektek semmi.” (Lk 10,18) Ezt támasztja alá a győzedelmes fehér lovasról (Jel 6,1), illetve a két tanúról (Jel 11,3) szóló látomás is. Ezek a képek Isten diadalmas igéjét jelképezik, amely a végítélet előtt az egész világon elterjed, ahogy Krisztus urunk megjövendölte: „Az Isten országának ezt az evangéliumát hirdetni fogják az egész világon, bizonyságul minden népnek. Csak akkor jön el a vég.” (Mt 24,14) A világ vége előtt tehát mindenkinek lehetősége lesz rá, hogy megismerje az igazságot és állást foglaljon Krisztus mellett vagy ellene. Ez természetesen a zsidókra is vonatkozik, hiszen – Szent Pál szavaival - „a megátalkodottság csak részben érte Izraelt, amíg a pogányok teljes számban meg nem térnek, akkor majd egész Izrael elnyeri az üdvösséget az Írás szerint.” (Róm 11,25-26) Izrael megtérése az Üdvözítőhöz a végidők egyik fontos mozzanata, amelyről már Jézus is beszélt a zsidóknak: „Mondom nektek, mostantól mindaddig nem láttok, amíg nem zengitek: Áldott, aki az Úr nevében jön!” (Mt 23,39). Ezt az eseményt jövendöli meg Szent János is a Jelenések könyvében: „Majd láttam, hogy napkeletről egy másik angyal száll fel, az élő Isten pecsétje volt nála. Nagy hangon kiáltott a négy angyalnak, akiknek hatalmuk volt rá, hogy ártsanak a földnek és a tengernek: »Ne ártsatok se a földnek, se a tengernek, se a fáknak, míg meg nem jelöljük homlokukon Istenünk szolgáit!« Ekkor hallottam a megjelöltek számát: száznegyvennégyezren voltak Izrael fiainak minden törzséből.” (Jel 7,2)

Az „élő Isten pecsétje”, amellyel a kiválasztottakat – Izrael népéből, illetve „minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből” (Jel 7,9) – megjelölik alighanem a keresztség (eltörölhetetlen jegy) szimbóluma. A kiválasztottak megjelölése összecseng Ezekiel próféta látomásával is, amikor Isten így szolt az egyik angyalhoz: „Járd be a várost, járd be egész Jeruzsálemet, és jelöld meg kereszttel azoknak az embereknek a homlokát, akik siránkoztak és bánkódtak a szörnyűségek miatt, amelyeket művelnek benne.” (Ez 9,4) Így a tulajdonképpeni ítélet mindaddig nem kezdődhet, amíg Isten ki nem választja és meg nem jelöli övéit, azaz az örömhír el nem terjed az egész világon. Így az eljövendő csapások nem sújtanak majd mindenkit egyformán: „Akinek azonban kereszt van a homlokán, azt ne bántsátok!” (Ez 9,6)

1.2 Az apokalipszis lovasai

Az „ezeréves királyság” alatt az ige elterjedt az egész világon, az emberiségnek lehetősége volt dönteni. Az ezen korszak alatt bekövetkező – a végítélet irányába mutató – történelmi és ökológiai folyamatokat Szent János a hétpecsétes könyv pecsétjeinek felbontásakor elővágtató lovasokkal, illetve párhuzamosan a hét harsonaszóval (Jelenések 8. fejezet) és az oltár hét csészéjének földre öntésével (Jelenések 16. fejezet) ábrázolja. Ezek a jelek az emberiség bűneinek következményei, nem Isten „csapásai”.

A konkolyról szóló példabeszédben Jézus egyértelművé tette, hogy a jó és a gonosz egészen az ítélet napjáig párhuzamosan fog létezni, a gonosz elkülönítése és a bűn végleges megbüntetése csak az utolsó napon fog megtörténni, „nehogy a konkolyt gyomlálva vele együtt a búzát is kitépjék!” (Mt 13,24-30; 13,36-43). Ő ugyanis nem leli kedvét a bűnös halálában, hiszen „a megtört nádszálat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki”(Iz 42,3), és esze ágában sincs mindazt elpusztítani, amit jónak és szépnek teremtett. Ezt a munkát az Istentől elfordult individualista ember fogja elvégezni.

Ha nyitott szemmel, az idők jeleire figyelve járunk a világban, ráébredhetünk: olyan korban élünk, hogy szinte látjuk, érezzük, ahogy „maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását. A természet ugyanis mulandóságnak van alávetve, nem mert akarja, hanem amiatt, aki abban a reményben vetette alá, hogy a mulandóság szolgai állapotából majd felszabadul az Isten fiainak dicsőséges szabadságára. Tudjuk ugyanis, hogy az egész természet (együtt) sóhajtozik és vajúdik mindmáig.” (Róm 8,19). Az apokalipszis lovasait tehát mi, emberek indítjuk útjukra, mi adjuk a kezükbe a fegyvert; a mi felelőtlenségünk taszította a teremtett világot a „mulandóság szolgai állapotába”, a természet „sóhajtozása” és „vajúdása” ugyanis a bűn (a kapzsiság, a felelőtlenség, az önzés) egyenes következménye. Az akarat szabadsága ugyanis nem csak azt jelenti, hogy azt tesszük, amit jónak látunk: minden döntésünknek, tettünknek és mulasztásunknak következményei vannak, minden tettünk visszahat ránk és környezetünkre. „A háborúknak, katasztrófáknak, életünk minden szenvedésének végső soron az az oka, hogy a bűn következtében az ember szembekerült a világot irányító és fenntartó törvényszerűségekkel. Azokkal a törvényszerűségekkel szemben akarja megvalósítani életét az ember, amelyek életünket fenntartják. A bűn így több, mint egy elkövetett rossz cselekedet. Inkább egy állapot, aminek az a jellemzője, hogy önmagunk érdekei ellen élünk és közben azt az illúziót tápláljuk magunkban, hogy minden erkölcsi törvényt félrelökve megvalósítjuk önmagunkat. Ha Isten képére és hasonlatosságára teremtett embernek tudom magam, akkor célja lesz az életemnek, és nem kell az önmegvalósítás hiú ábrándjait követve élni – Isten, a másik ember és a teremtett világ ellenére. Ez az élet – rohanás a halálba.” (dr. Szigeti Jenő)

A teremtett világ pusztulása

A Jelenések könyve az evangéliumokkal és az apostoli iratokkal egybehangzóan tanítja, hogy a végső időkben addig nem látott természeti katasztrófák fogják sújtani az emberiséget. Természeti csapások – ahogy háborúk, éhínségek és járványok - eddig is voltak, honnan tudhatjuk, hogy a napjainkban zajló és eljövendő katasztrófák valóban az „idők jelei” és nem természetes folyamat eredményei? Szent János zömében olyan jelenségeket ír le látomásaiban, amelyek az ő korában még ismeretlenek voltak, nevük sem volt, ezért is próbálja őket különböző költői képekkel körülírni. A földrengést egyszerűen a nevén nevezi, mint általa és kortársai által is jól ismert jelenséget, a többi csapást viszont igyekszik hasonlatokkal érzékeltetni. Ezek a csapások először részlegesek lesznek (erre utal az egyharmados arány a 8. fejezetben), de mivel az emberiség „nem veszi a lapot”, nem hagy fel ön- és természetpusztító életmódjával, ezért a csapásokként ábrázolt természeti folyamatok visszafordíthatatlanokká válnak, a pusztulás teljes lesz (ezt a 16. fejezetben a csészék földre öntése fejezi ki).

A végső időkben drasztikus éghajlatváltozásra és ennek hatásaira kell felkészülnünk. Szent János több olyan jelenséget is leír, amelyben korunk embere – ha éppen érdekelné a dolog – könnyen felfedezhetné a klímaváltozás és a mértéktelen környezetszennyezés következményeit. „Erre vérrel vegyes jégeső és tűz záporozott a földre. A föld harmada elégett, a fák harmada pernyévé lett, és a zöldellő fű mind elhamvadt.” (Jel 8,7) A savas esők jelensége főleg a fosszilis energiahordozók elterjedésével és az ipari tevékenységgel állnak összefüggésben. Az esők savasodásáért elsősorban a légkörbe bocsátott nagy mennyiségű kén-dioxidot és nitrogén-dioxidot okolják a szakemberek. Hatásukra az esők természetes 5-6 körüli PH-értéke lecsökken (Kínában mértek már 2,2-3 PH-értéket is), ezzel elpusztítják a tavak, folyók élővilágát, a termőtalajokból kioldják a nővények fejlődéséhez szükséges ásványi anyagokat, hozzájárulnak az erdők pusztulásához. Norvégiában (és egyre több helyen) ma már van olyan tó, amelyben egyáltalán nincs semmilyen élet. Egyes becslések szerint a szárazföldek csaknem 10%-a vált mára a savas esők következtében erdőből vagy szántóföldből sivataggá.

Egy másik látomás egyértelműen a globális felmelegedés, illetve az UVB-sugárzás felerősödésének képét vetíti elénk: „A negyedik [angyal] a Napra öntötte csészéjét. Hatalmat kapott, hogy az embereket tűzzel gyötörje.” (Jel 16,8). 1750-től napjainkig közel 1 Celsius fokot emelkedett a Föld átlaghőmérséklete, ebből 0,6 fok az utóbbi 50 év gyümölcse. Az üvegházhatásért felelősnek tartott széndioxid mennyisége a légkörben ezen időszak alatt majd' 40%-al nőtt. Egyes tudósok a jövőben az évi 0,1 fokos átlaghőmérséklet-növekedést sem tartják kizártnak. „Az éghajlatváltozással együtt járó szélsőségek (árvíz, aszály, erdőtűz, kártevők, az óceán savasodása) gyakoriságának növekedése a nem éghajlati hatásokkal (földhasználat változásai, szennyeződések, a természeti erőforrások túlzott igénybevétele) együttesen számos ökoszisztéma fennmaradását, illetve alkalmazkodó készségét veszélyeztetik. A szárazföldi ökoszisztémák a 21. század során egyre csökkenő mértékben kötik le a szenet, később szénkibocsátókká válnak, ezzel is fokozva az éghajlatváltozást. 1,5-2,5 °C-os globális melegedésnél valószínűen növekszik annak a kockázata, hogy a növény- és állatfajok 20-30%-a kipusztul, 1,5-2,5 °C-ot meghaladó melegedésnél további jelentős változások lehetségesek a fajok földrajzi elterjedésében, a biológiai sokféleségben.” (ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testülete [IPCC] jelentése az éghajlatváltozás várható hatásairól, 2007 április – a továbbiakban: IPCC-jelentés)

Megjegyzendő, hogy a felmelegedés akár önfenntartóvá is válhat. Jó példa erre az Északi-sark egyre vékonyodó jege alól szivárgó, illetve a szibériai és kanadai permafroszt (fagyott talaj) felengedésével felszabaduló jelentős mennyiségű metán és szén-dioxid, amely a légkörbe jutva további felmelegedést okozhat, ez pedig ismét további gázfelszabadulást eredményez. „A szakemberek szerint az északnyugat-kanadai és szibériai éghajlat 1970 óta több mint 7 Celsius-fokkal emelkedett, amely jóval több, mint a globális átlag. Az enyhülés évről évre a talaj egyre mélyebb rétegeit érinti, ez évente átlagosan csaknem 3 centiméternyi jég olvadását jelenti. Az ENSZ Klímaváltozásért felelős Kormányközi Panelje (Intergovernmental Panel on Climate Change – IPCC) előrejelzése szerint ebben az évszázadban további tíz fokos hőmérséklet emelkedésre lehet számítani.” (forrás: HVG, 2009. 08. 31.) De az IPCC jelentése szerint további tényezők is hozzájárulhatnak a folyamat öngerjesztővé válásához: „Az éghajlatváltozás olyan környezeti kérdéseket érint, mint a biológiai sokféleség csökkenése, az elsivatagosodás, a magaslégköri ózonréteg vékonyodása, az édesvízellátás és a levegőminőség, amelyek közül sok vissza is hat az éghajlatváltozásra. Például az éghajlatváltozás várhatóan súlyosbítja a helyi és a regionális levegőszennyezést és lassítja a magas légköri ózonréteg regenerálódását. Ezenkívül az éghajlatváltozás befolyásolhatja a szárazföldi és vízi ökológiai rendszerek produktivitását és összetételét, ami a genetikai és faji sokféleséget egyaránt csökkentheti; gyorsíthatja a termőföldek leromlását; továbbá sok helyütt súlyosbíthatja az édesvizek mennyiségével és minőségével kapcsolatos problémákat. Megfordítva pedig: a helyi és regionális levegőszennyezés, a magas légköri ózonréteg vékonyodása, az ökológiai rendszerek megváltozása, valamint a termőföld leromlása hatással lehetnek a Föld éghajlatára, mivel megváltoztatják az üvegházhatású gázok forrásait és nyelőit, a légkör sugárzási egyensúlyát és a földfelszín fényvisszaverő képességét.”

A környezetszennyezés több látomás visszatérő témája, úgy is mint önálló csapás, de mint további csapások okozója is. A végső időkben a Föld – hála az emberiségnek – egyre inkább lakhatatlanná válik, úgy az ember, mint bármilyen élőlény számára. „A vizek egyharmada ürömmé vált, és sok ember meghalt a víztől, mert megkeseredett.” - írja Szent János (Jel 8,11). A savas esők, illetve a folyók, tavak elszennyeződése miatt olyan időkre készülhetünk, amikor az édesvíz lesz az egyik legnagyobb kincs (mivel kevés lesz belőle), az emberek milliói nem fognak elegendő mennyiségű és minőségű vízhez jutni, ez pedig tömeges elvándorlás, háborúk forrása lehet. A már idézett IPCC-jelentés is elég borúlátóan fogalmaz: „Az éghajlatváltozás hatásai aránytalan mértékben sújtják majd a fejlődő országok lakosságát, illetve az összes ország szegény rétegeit, ami súlyosbítja az egészségi állapot, valamint a megfelelő élelmiszerhez, a tiszta vízhez és az egyéb erőforrásokhoz való hozzáférés már meglévő egyenlőtlenségeit.”

„A második [angyal] a tengerbe öntötte csészéjét. Erre az a halottak véréhez vált hasonlóvá, és minden tengeri élőlény elpusztult.” (Jel 16,3). A tenger „vérré váláshoz” nem kell különösebb természetfeletti beavatkozás, régóta ismert jelenségről van szó: „A vörös dagály vagy más néven vörös áradat névvel az algavirágzások során kialakuló jelenséget illetik, mivel a különféle algafajok túlzott elszaporodása miatt vörösre színeződik a tenger vagy az óceán színe. A vörös dagály néven elhíresült algavirágzás, mely Florida partmenti vizeit rozsdabarnává varázsolja, egyre gyakrabban csap le. A Karenia brevis algák brevetoxint termelnek, mely elpusztítja a halakat, tengeri teknőcöket, madarakat. A méreganyag miatt az emberek is kórházba kerülhetnek.” (dr. Sarnyai Zoltán: A klímaváltozás járványokat hoz). A már ismert természeti jelenségből megint csak az emberi tevékenység generált apokaliptikus jelet: „Noha ezek természetes jelenségek, a vörös dagály gyakorisága és mértéke a legutóbbi néhány évtizedben növekedett, akárcsak az új toxikus fajok megjelenésének gyakorisága. Egyes szakértők a jelenlegi algavirágzási fellángolásokat annak a megnövekedett nitrogén- és foszforterhelésnek tulajdonítják, amely a tápanyagban gazdag szennyvizekből és a mezőgazdasági területekről elfolyó vízből származik. 1976 és 1986 között a hongkongi Tolo kikötő közelében élő lakosság száma például a hatszorosára nőtt, a vizek tápanyag-terhelése a két és félszeresére, a vörös dagály évi gyakorisága pedig nyolcszorosára ugrott.” (forrás: Sulinet – Öko-kör).

Még a városainkat elárasztó szmog is feltűnik a Jelenések könyvében, bár ez a látomás vonatkozhat vulkáni eredetű füst és porfelhőre is: „a Nap harmadát, a Hold harmadát és a csillagok harmadát érte a csapás: harmadrészük elsötétedett, a nappal és az éjszaka világossága a harmadával csökkent.” (Jel 8,12) A szmogtól Észak-Amerika és Európa mellett elsősorban Kína szenved a legtöbbet. 2010 novemberében (egy műholdkép tanúsága szerint) az egész kínai keleti partvidéket (itt található az iparosodott területek túlnyomó része) összefüggő szmogfelhő takarta, emiatt még a déli órákban is alig lehetett látni a Napot.

Az emberi tevékenységre visszavezethető csapások mellett kozmikus tüneményekre („feltűnik az égen az Emberfia jele” [Mt 24,30]), illetve katasztrófákra sem árt felkészülni: „mint lángban égő hatalmas hegy, valami a tengerbe zuhant. A tenger egyharmada vérré vált, a tengerben élő állatok egyharmada elpusztult, és a hajók egyharmada elsüllyedt.” (Jel 8,8). A Föld légkörébe belépő tárgyak a súrlódástól felizzanak, így – ha kellőképpen nagyok - valóban emlékeztetnek egy „lángban égő hegyre”. Ez a látomás alighanem egy aszteroida becsapódását igyekszik szemléltetni.

A végső időkben fokozódó szeizmikus aktivitásra is számítani kell, a végítélet napját megelőző időszakban az addig nem látott erejű földrengések valószínűsége is növekedhet: „Villámlás, égzengés, mennydörgés és akkora földrengés támadt, olyan nagy, amilyen még nem volt, amióta ember él a földön. A nagyváros háromfelé vált, és a pogányok városai romba dőltek. Az Isten színe előtt megemlékeztek a nagy Babilonról, és izzó haragja borának kelyhét nyújtották neki. Minden sziget eltűnt, és a hegyeket nem lehetett többé megtalálni.” (Jel 16,17; vö: Mt 24,7; Mk 13,8; Jel 6,12; Jel 11,13; Jel 11,19). „A Földön jelentősen megváltozott a szeizmikus helyzet, és a jövőben is változások várhatók.” - véli az Orosz Tudományos Akadémia tudományos főmunkatársa, Vlagyimir Koszobokov. - „Az utóbbi évtizedekben globálisan megnövekedett a szeizmikus aktivitás. Például 2004 decemberében megaföldrengés történt, amely cunamit váltott ki az Indiai-óceánban. A minapi földrengés Haiti szintén a globális aktivizálódás megnyilvánulása.”. Mióta ilyen statisztikákat vezetnek (1890), a Richter-skála szerinti hatos és annál nagyobb erősségű rengések száma a többszörösére emelkedett. Az 1900-as évek első évtizedében három ilyet jegyeztek fel, míg a hatvanas években tizenhármat, a hetvenes években ötvenegyet, az ezredforduló után első évtizedben csaknem háromszázat (forrás: earthquake.usgs.gov).

Járványok, éhínségek, háborúk

„Erre fakó lovat láttam, a Halál ült rajta, nyomában az alvilág. Hatalmat kapott a föld negyed része fölött, hogy karddal, éhínséggel, halállal és fenevadakkal pusztítsák az életet.” (Jel 6,7). A baj tehát nem jár egyedül. Az imént ismertetett természeti csapások, bár önmagukban is próbára fogják tenni az emberiséget, újabb csapások kiváltó okai is lesznek. „A klímaváltozás kifejezés kapcsán elsősorban olvadó jéghegyekre és emelkedő tengerszintre gondolunk. De nem csak az ökológiai szétszakadás veszélye fenyegeti a Föld élővilágát. A melegebb telek és a csapadékeloszlás változásai miatt embereket és állatokat fenyegető járványok terjedhetnek át egyik éghajlati övezetből a másikba. A járványokat figyelő egészségügyi szolgálatok az utóbbi években Európa szerte olyan betegségeket regisztráltak, amelyek tíz éve még ismeretlenek voltak ezen a kontinensen. Az előrejelzések szerint térségünk egyre nedvesebb és melegebb klímája olyan kórokozók megjelenését hozza magával, amelyek eddig csak Afrikában voltak fellelhetők. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) is azzal számol, hogy a fejlett országokban a globális felmelegedés miatt több millió ember kaphatja el a maláriát és a vírusos hasmenést. A fertőzött kullancsok elterjedése is nőtt az elmúlt évtizedekben, így az agyhártyagyulladás és a Lyme-kór előfordulása négyszeresére emelkedett.” (dr. Sarnyai Zoltán).

Az átlaghőmérséklet emelkedése és a csapadékosabb időjárás ugyanakkor a pestisbaktériumok számára is kedvező. Az éghajlatváltozás következtében a pollenszezon is hosszabbá válhat, amely a légszennyezéssel karöltve az allergiás és asztmás betegek számának növekedéséhez vezethet. A Föld „összezsugorodása” (ti. hogy néhány óra alatt eljuthatunk a bolygó egyik pontjáról a másikra) a járványok terjedésének is kedvez, az idegenforgalom, a nemzetközi kereskedelem egy adott helyen addig ismeretlen kórokozókat is meghonosíthat. „A klímaváltozás rendkívüli mértékben – és hátrányosan – érinti az egészség legalapvetőbb meghatározóit: az élelmet, a levegőt és a vizet. A „klíma-érzékeny” kockázati tényezők és betegségek már jelenleg is nagymértékben jelentkeznek a globális halálozási okok között. Idetartozik az alultápláltság (amely évente mintegy 3,7 millió ember halálát okozza), a hasmenéses megbetegedések (1,9 millió halálozással) és a malária (0,9 millió halálesetet okozva). A klímaváltozás aránytalanul nagyobb mértékben érinti a sérülékenyebb csoportokat: a nagyon fiatalokat, az időseket és a betegeket. Az alacsony jövedelmű, alultápláltsággal küzdő, gyenge infrastruktúrával rendelkező országok nehezen tudnak alkalmazkodni a klímaváltozáshoz és annak egészségügyi hatásaihoz. A vélemények szerint a legveszélyeztetettebbek a kis szigeteken elhelyezkedő fejlődő országok, a hegyvidéki területek, a víz pusztításainak kitett területek, a megavárosok, a fejlődő országok tengerparti területei (különösen az ázsiai delta vidékek nagy városi agglomerációi), továbbá a szegények és az egészségügyi ellátást nélkülözők.” (WHO-összefoglaló, 2008).

A mezőgazdasági termőterületek kimerülése, elszikesedése illetve fokozatos elsivatagosodása, valamint az élelmiszer árak ebből következő drasztikus emelkedése eddig nem látott méretű éhínségekhez fog vezetni. Erre figyelmeztet a fekete lovasról szóló látomás: „Ekkor fekete lovat láttam, lovasa mérleget tartott a kezében. Úgy hallottam, mintha a négy élőlény közt szózat hallatszott volna: »Egy mérő búza egy dénár, három mérő árpa egy dénár. De az olajat és a bort ne bántsd!«” (Jel 6,5). Az iparszerűen űzött mezőgazdaság módszerei kimerítik a talajt, a hozamok szinten tartásához egyre több műtrágya és növényvédőszer szükséges, amelyek a talaj további kimerülését, termőképességének csökkenését okozzák – így a művelés műtrágya nélkül egy idő után már nem is lehetséges. „Az észak-koreai nagy éhínség, és több millió ember halála éppen annak köszönhető, hogy Kína nem volt hajlandó olcsón földgázt szállítani Észak-Koreának, amely így nem volt képes műtrágyát gyártani. A termésátlagok visszaesését éhínség követte, melyben 3 millió ember halt már meg, és további 4-5 millió áll az éhhalál szélén.” (Hetesi Zsolt: A világ helyzete, éghajlat, erőforrások, gazdaság 2009). És ez már nem a távoli jövő, ugyanis „jelenleg egymilliárd, azaz minden hetedik ember alultáplált. Az újabb élelmiszerár-rekord most, 2010 decemberében következett be. A további drágulásnak az lehet a következménye, hogy 2020-ra minden ötödik ember éhezni fog. Az UNICEF szerint jelenleg, naponta 18 ezer ötévesnél kisebb gyermek hal meg alultápláltság és az ezzel összefüggő betegségek miatt. 2020-ig az élelmiszerhiány gyermekáldozatainak száma szinte megduplázódhat.” (Sipos Géza - origo.hu, 2011. 01. 18.). Az IPCC szerint Afrika mezőgazdaságának termelékenysége 2050-re a felére eshet vissza, Dél-Ázsiáé a kétharmadára.

Az egyre súlyosabb természeti katasztrófák, az éhínségek, a természeti erőforrások kimerülése, az egyre szennyezettebbé váló környezet egyre több embert késztet majd arra, hogy egy elviselhetőbb élet reményében útra keljen. A Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) becslése szerint 2050-ig csaknem 200 millió ember kényszerül elhagyni az otthonát a klímaváltozás miatt. A Christian Aid segélyszervezet a klímamenekültek várható számát egymilliárdra becsüli. A történelemből pedig tudjuk, hogy ekkora népvándorlásnak ritkán jó a vége. A tét immár nem az lesz, amely a XX. század migránsait mozgatta (az „amerikai álom” vagy a nyugat-európai jóléti rendszer), hanem a puszta túlélés, amiért a nélkülöző, mindenüket elvesztett emberek akár ölni is készek lesznek, s amit a világ szerencsésebb (az éghajlatváltozás által kevésbé érintett) fele nem ad nekik önként, azt, ha tehetik el fogják venni erővel. Az egyre szűkösebb erőforrások (ivóvíz, energiahordozók, még megművelhető mezőgazdasági területek, stb.) megszerzéséért szükségszerűen fognak véres háborúk kirobbanni, ahogy azt a Szentírás előre jelezte: „Erre előjött egy vörös ló. Aki rajta ült, hatalmat kapott, hogy megbontsa a földön a békét, hadd gyilkolják egymást az emberek. Hosszú kardot adtak neki.” (Jel 6,3; vö. Mk 13,7; Lk 21,9). Ezt a jóslatot teljesítette az emberiség a legszorgalmasabban, elég arra gondolni, hogy alig néhány évtizeddel Krisztus után Jeruzsálem már romokban volt, és maga a Római birodalom sem „ágyban, párnák közt” múlt ki, a vérzivataros XX. századot nem is említve. De háborúk voltak Krisztus eljövetele előtt is, Káin és Ábel óta az emberiség folyamatosan ritkította önmagát, de önmagában egy háború (bármilyen borzalmas legyen is) nem jelenti „a világ végét”, ahogy Krisztus is figyelmeztetett: „Háborúkról fogtok majd hallani, s háborús hírek fognak keringeni. Vigyázzatok, ne kerítsen hatalmába benneteket a félelem, ezeknek be kell következniük, de ez még nem a vég. Nemzet nemzet ellen és ország ország ellen támad. Éhínség, ragály üti fel a fejét, és a föld megrendül itt is, ott is. De ez még csak a kezdete a gyötrelmeknek.” (Mt. 24,6). Az egyre élhetetlenebbé váló, katasztrófák gyötörte Földön a háborúk, az anarchia lesz úrrá, a „növekvő terrorfenyegetés” miatt puszta életükért rettegő emberek pedig biztonságuk érdekében majd szívesen fognak lemondani szabadságukról. A világ egy erős kezű vezető után kezd sóhajtozni, aki felülemelkedik a káoszon és elhozza a békét, s az ötvenes évek Amerikájának álomvilágát. És ez a vezető talán már nem is fog sokat váratni magára...

2. New Age – a Vízöntő kora

„Mikor a Hold a Hetedik Házba lép, és a Jupiter együtt áll a Marssal,
akkor béke fogja irányítani a bolygókat, és szeretet a csillagokat.
Ez a Vízöntő Kor hajnala...
Harmónia és megértés, szimpátia és bizalom bősége,
megszűnik a hamisság és a gúny – arany élet, látomásos álmok,
misztikus kristály kinyilatkoztatások, és az elme valódi felszabadulása. Vízöntő... ”

(Hair c. musical – Aquarius, 1967)

„Ez a ti órátok, a sötétség hatalmáé.”

(Lukács evangéliuma 22,53)

A Jelenések könyve által ezeréves királyságként leírt korszakot a New Age hívők a „Halak korának” nevezik, utalva arra, hogy a Nap tavaszpontja ebben a periódusban (nagyjából Krisztus születésétől kb. napjainkig) a Halak csillagképben volt. A hal a kereszténység szimbóluma. A „Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó” görög szavak kezdőbetűi ugyanis egybeolvasva az „ICHTISZ” szót adják, amely görögül halat jelent, ezt a jelképet használták az őskeresztények is önmaguk megkülönböztetésére és egymás felismerésére. Így az „ezeréves királyság” tulajdonképpen 2160 éves királyság – ha nagyon precízek akarunk lenni... Bár a korszak kezdetének és végének kérdésében még a legnagyobb New Age-guruk és asztrológusok sincsenek egy véleményen, nem tudni, honnan is kell számolni azt a bizonyos 2160 évet, így azt sem, hogy meddig tart. Ha még ekkora szaktekintélyek is bizonytalanok, így – napra pontosan – mi sem tudhatjuk, mikor is lesz a „korszakváltás”, amikor a tavaszpont a Halak csillagképéből áttevődik a Vízöntő csillagképbe, viszont a kinyilatkoztatás előre felkészít minket, hogy mire számíthatunk. Így ha valóban „letelik az ezer esztendő”, észre fogjuk venni...

2.1 Az új római birodalom

„Ekkor láttam, hogy a tengerből egy vadállat bukkan fel. Tíz szarva volt és hét feje, szarvain tíz korona, fején meg istenkáromló név. A vadállat, amelyet láttam, hasonlított a párduchoz, lába mint a medvéé, szája pedig az oroszlán szája. A sárkány neki adta erejét és trónját, nagy hatalmával együtt.”

(Jelenések 13,1)

A Jelenések könyve megírásának idején (Kr. u. I. század vége) az Egyház már túl volt a Nero-, illetve a Diocletianus-féle üldözéseken, így a Földközi-tenger egész medencéjét magába foglaló birodalomban Szent János okkal vélte felfedezni minden Isten-ellenes politikai hatalom ősképét (a hét fej utalás a hét dombra, amelyen Róma városa épült). Ezt a látomást – ahogy a Jelenések könyvét általában – sokan, sokféleképpen magyarázták. Vannak, akik úgy vélik, Szent János csak kora és az azt megelőző korok eseményeit írta le kortársai okulására és vigasztalására. Ezzel szemben mi azt valljuk, hogy a könyv az utolsó idők (az elmúlt 2000 év) keresztényei számára megfogalmazott, egyetemes tanítás, buzdítás az állhatatosságra és az Úr közelgő dicsőséges visszatérésének vigasztaló ígérete. Ebből következik, hogy a vizsgált látomás – ahogy a természeti katasztrófákról, háborúkról, éhínségekről szóló látomások is – minden kor emberének hordoz üzenetet, de különösen azok számára, akik idejében majd mindez valósággá válik.

A tengeri vadállat az utolsó idők végén – a „vízöntő korában” - fellépő Isten-ellenes politikai hatalom jelképe, amely az egész Földet uralni fogja. A hét fej és tíz szarv utalhat arra is, hogy nem egy homogén állam, hanem egy nemzetek feletti államszövetség lesz. Ez lehet az Egyesült Nemzetek Szervezete (melyre sokan tekintenek úgy, mint az eljövendő egységes világkormány elődjére), az Európai Unió, az USA vagy akár az összeomlott Szovjetunió romjain újjászülető, és elődjének szuperhatalmi státusza iránt erős nosztalgiát érző Oroszország, illetve az iméntiek valamilyen szövetsége esetleg más is. A látomás további részében fontos információkat kapunk arról, mik is lesznek ennek az államszövetségnek (leendő világkormánynak) az ismertető jelei: „az egyik feje mintha halálra lett volna sebezve, de halálos sebe meggyógyult. Az egész föld csodálta a vadállatot.” (Jel 13,3) Szent János többször is említi úgy a vadállatot, mint „akinek meggyógyult halálos sebe.” Tehát egy olyan hatalom felemelkedésére kell számítanunk, amely már ma is létezik, de talán éppen összeomlófélben van, illetve éppen most készül újjászületni.

Ha megnézzük az említett nemzetközi szervezeteket és államalakulatokat, láthatjuk, hogy napjainkban egyik sincs éppen jó bőrben. Az ENSZ csupán szimbolikus szervezet, amelyet a Biztonsági Tanácson keresztül a II. világháború győztesei rángatnak kényük-kedvük szerint, határozatai csak a kis államokra kötelezőek, a nagyhatalmak könnyedén túlteszik magukat rajtuk. Amerika – bár ezt igyekszik zajos kardcsörtetéssel, jelentősen gyengébb államok lerohanásával palástolni – szintén nem a legjobb formáját hozza; faji, társadalmi feszültségek szaggatják, amelyeket igyekszik háborúkba fojtani – világhatalmának látszatát már csak jelentős eladósodással tudja fenntartani (az USA adóssága napjainkban 15 ezer milliárd USD, legnagyobb hitelezője a kommunista Kína). És mindannyiunk kedvenc EU-ja sem néz pillanatnyilag fényes jövő elé. A 2008 óta tartó gazdasági válság (ezen belül a déli tagállamok eladósodása és fizetésképtelensége) már-már a monetáris unió alapjait kezdik ki. A költséges, tehetetlen, semmirevaló brüsszeli vízfejre is egyre kevesebb EU-polgár gondol már szeretettel, s mind többen töprengenek el azon – még vezető politikusok is –, hogy az unión kívül is van élet... Oroszország – bár jóval erősebb, mint a bolsevizmus bukását követő, Borisz Jelcin nevével fémjelzett átmeneti korszakban – még mindig csak árnyéka egykori önmagának. Hatalma elsősorban nukleáris arzenálján és hatalmas energiahordozó-készletén alapszik, a nemzetközi politikában még messze nincs akkora befolyása, mint a Szovjetuniónak, bár tekintélye – Putyin politikájának köszönhetően – egyre növekszik.

„Halódó vadállatunk” tehát akad bőven, de az még a jövő zenéje, hogy melyik lesz képes egy karizmatikus vezető alatt megújulni, hogy tényleg „meggyógyuljon halálos sebe”, és egyesíteni tudja a világot az Antikrisztus uralma alatt. Ez a kor viszont már nem lehet nagyon messze. Jusson eszünkbe, hogy a nemzetállamok nagy része már napjainkra elvesztette szuverenitásának fontos elemeit, így például a gazdasági önállóságot, melynek sarkalatos eleme az adószuverenitás is. A nemzeti kormányok már csak az események után kullognak, a költségvetéseken tátongó hatalmas hiányokat csak a szegényekre kivetett újabb és újabb adókból, a jóléti kiadások lefaragásából, illetve horribilis nemzetközi kölcsönökből képesek befoltozni, mivel a világgazdaságot uraló multinacionális vállalatok ott és akkor fizetnek adót, ahol és amikor éppen akarnak, viszont egy-egy beruházáshoz szívesen veszik igénybe a közpénzeket különféle kizsarolt állami támogatások formájában. A nemzetközi pénzvilág is szívesen zsarolja a nemzetállamokat (hitelminősítők, Világbank, WTO), nemzeti érdekeikkel szöges ellentétben álló, csak és kizárólag a pénzhatalom érdekeit szem előtt tartó szociális és gazdaságpolitikát kényszerítve rájuk, a fenntarthatatlan és működésképtelen rendszer további fenntartásához szükséges nemzetközi kölcsönök, illetve az ezek kamatszintjét befolyásoló kedvező hitelminősítések fejében. Az euró-övezet államai pedig szuverenitásuk további fontos elemét, a nemzeti valutát is feladták. Az EU tagjai nemzeti törvényeiket is kénytelenek a brüsszeli elvárásoknak megfelelően alakítani, s ha valamely parlament olyan jogszabályt alkot, ami az EU vízfejének, illetve valamely szomszédjának nem tetszik, akkor Brüsszel addig zsarolja, amíg ezt meg nem változtatja.

A gazdasági globalizáció – mintegy engedelmeskedve a frankfurti agytröszt, illetve az új humanisták programjának – „túlhaladottá” tette a nemzeteket, a nemzetállamok többségét puszta közigazgatási egységgé degradálta, szánalmasan vergődő, a pénzügyi elit kegyeit leső bábkormányokkal. A mélyülő és a legitimitásukat, a beléjük vetett közbizalmat mind inkább elvesztő „nemzetállami” kormányok által szemlátomást kezelhetetlen gazdasági válság a szociális és faji feszültségek kiéleződéséhez (az eddig érinthetetlen „szent teheneket” [bevándorlók, kisebbségek] az elitek – maguk helyett – bűnbakként fogják a nép elé vetni), polgárháborúkhoz, anarchiához fog vezetni, tetézve az éghajlatváltozás és az energiaválság okozta feszültségeket. Ez az egyes földrészek államainak kényszerű egybeolvadását, a végrehajtó hatalom nemzetközi szervezetekre való mind teljesebb átruházását fogja siettetni, végső soron a nemzetközi pénzvilág által dominált világkormány megalakítását eredményezi, amely látszólag megoldást kínál a helyi szinten megoldhatatlannak tűnő problémákra. Ez a világkormány a tulajdon nemzetüktől elszakadt, globalizálódott elitek (gazdasági, politikai, szellemi) közös alkotása lesz, s a világ lakosságának nagy része örömmel fogja üdvözölni, hála a tudatiparnak, valamint azon szellemi és vallási irányzatoknak, amelyek az embereket ebbe az irányba terelik.

2.2 Új világvallás

„Akkor láttam, hogy egy másik vadállat emelkedik ki a földből. Két szarva volt, mint a Báránynak, de úgy beszélt, mint a sárkány. Az első vadállatnak minden hatalmát gyakorolta a jelenlétében. A földet és lakóit rávette, hogy boruljanak le az első vadállat előtt, amely kigyógyult halálos sebéből. Nagy csodajeleket vitt végbe, még tüzet is bocsátott le az égből az emberek szeme láttára.”

(Jel 13,11)

A XIX.-XX. század nagy háborúi, társadalmi igazságtalanságai, ipari katasztrófái, a környezet pusztulása megingatták az emberek tudományba vetett feltétlen hitét. Amíg a felvilágosodás a teremtő Isten helyére az emberi észt, a rációt próbálta ültetni, korunk tudományban csalódott embere a racionálistól az irracionális fel fordul vigaszért – de még véletlen sem Istenhez. Az emberi nem ellenségei az elmúlt évszázadban ráébredtek, hogy az ateizmus nem célravezető, így az Isten iránti vágyunkat valláspótlékokkal, mágiával és babonákkal, tér- és kultúraidegen keleti vagy keverék (szinkretista) vallásokkal igyekszenek leterelni természetes, Isten felé irányuló útjáról. Különböző konzumvallások láttak napvilágot, amelyek tanításaikat, erkölcsi normáikat szigorúan a „fogyasztói igényekhez” szabták.

„Az emberek azért hiszik el olyan könnyen és szívesen a hazugságokat, hogy áldozatot ne kelljen hozniuk az eszméért, és ne kelljen szenvedniük az igazságért.” - állapítja meg Szálasi. A konzumvallások éppen ezért nem megtérést, a bűntől való elfordulást követelnek „ügyfeleiktől”, nem fárasztják őket „idejétmúlt” erkölcsi parancsokkal, hanem arcátlanul hízelegnek az emberi hiúságnak, érvényesülést, sikert, önmegvalósítást, mások feletti hatalmat ígérve – akciós áron. „E módszerek célja, hogy ráébresszenek rejtett erőidre, képességeidre, ráébresszenek arra, hogy kapcsolatban vagy illetve kapcsolatban kell lenned a kozmosz erőivel, ráébresszenek arra, hogy isteni lehetőségeid vannak, és hogy voltaképpen isten vagy.” - bíztatja leendő tanítványait José Silva, az agykontroll atyja. Nincs új a nap alatt, nem nehéz felismerni ebben a gondolatmenetben a kísértő szavát: „megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok a jót és a rosszat!” (Gen 3,5). S a kevély, önmaga korlátait be nem látó ember ma is – mint ősei – szívesen hallgatja a kísértő szavát. Szent Pál apostol találóan állapítja meg Timóteushoz írt második levelében: „Eljön ugyanis az idő, amikor a józan tanítást nem hallgatják szívesen az emberek, hanem ízlésük szerint seregszámra szereznek maguknak tanítókat és csiklandoztatják a fülüket, elfordulnak az igazság meghallgatásától és mesékre hajlanak.” A modern kor „felvilágosult” embere, aki végtelen emberi méltóságával nem tudta összeegyeztetni azt, hogy térdet hajtson a világmindenség teremtője előtt, most a legprimitívebb, régóta kihaltnak vélt babonáknak hódol. Ételeit megingázza, lelkesen böngészi a horoszkópokat, esetleg tarot-kártyából próbálja kiolvasni a jövőt, regressziós hipnózis segítségével igyekszik átélni „előző életeit”, rejtett „isteni” képességek után kutat a tudatalattijában, avagy valamely boszorkány-mester illetve mágus avatott segítségével igyekszik rontást küldeni haragosára...

„Csak két dolog végtelen: a világegyetem és az emberi butaság. Bár az elsőben nem vagyok egészen biztos.” (Albert Einstein). Eme végtelen emberi butaság leggátlástalanabb vámszedőit foglalja magában a New Age-mozgalom. „A New Age a monizmus és a panteizmus, a reinkarnáció és gyakran az evolúció világnézetén felépülő posztmodern áltudományos keverékjellegű álvallási mozgalom - írja Gál Péter a „New Age keresztény szemmel” című könyv szerzője -, amely a gnoszticizmus ókori eszméinek felelevenítésével, az okkultizmusnak és a mágiának korunkhoz szabott felélesztésével és gyakoroltatásával, valamint a keleti vallások elméleteinek és technikáinak importálásával alakult ki és terjed divatszerűen, burkolt vagy nyílt keresztényellenességgel és utópisztikus, világvallási igényekkel. […] A New Age tudományos színben akar csillogni, egyidejűleg pedig mágikus, babonás hagyományok felhasználására törekszik. A reklámszakember jó érzékével ismeri fel a mai ember kettős kötődését: még él a tudományba vetett hit, ugyanakkor erősödik a természetfeletti, a vallási iránti nyugtalan keresés. A New Age egyszerre akar átfogni mindent, egyszerre akar válaszképes filozófia, vallás és tudomány lenni. Így válik áltudományos álvallássá.”

A New Age nem tekinthető klasszikus értelemben vett szektának, mivel a hozzá csatlakozók nem feltétlenül különülnek el addigi vallási közösségüktől, tehát – papíron, névleg – továbbra is katolikusok, reformátusok, stb. maradnak, a mozgalom és gondolkodása – az ókori gnoszticizmus mintájára – beépül az egyházba, belülről bomlasztva, hígítva azt. Számos naiv, felkészületlen lelkipásztor is áldozatul esett már a New Age megtévesztésének, nem ismerve fel az áramlat keresztényellenes jellegét, bekapta a csalit. Elég itt csak a „keresztény jógára” vagy más „fából vaskarikára” gondolni. Nem véletlen az sem, hogy az agykontroll tanfolyamok papok és szerzetesek számára ingyenesek. „A pap nem megy egyedül a mennyországba, de a pokolba sem” - mondta Bosco Szent János, s ez napjainkban hatványozottan igaz. A jógázó, agykontrollozó, reikiző, a keresztény misztika helyett különféle tudattágító, önszuggeszciós eljárásokat alkalmazó, „alfába lemenő” pap ugyanis híveit is ebbe az irányba tereli, ha szóval nem is, de példájával bizonyosan.

A New Age nem jellemezhető a hagyományos értelemben vett kultuszként sem, hiszen nincs egységes hit- és szertartásrendszere, egyházszervezete. „Mivel több kultúrában is megjelenik, olyan sokszínű jelenségekben, mint a zene, a film, a tanfolyamok, műhelyek, lelkigyakorlatok, terápiák és még sok más tevékenység és rendezvény, ezért sokkal szerteágazóbb és informálisabb, bár bizonyos vallási vagy vallás-szerű csoportok tudatosan átveszik a New Age elemeit, és egyesek szerint a New Age egyfajta gondolatforrásként szolgál különböző vallási és vallás-szerű csoportok számára. A New Age nem egységes, egyöntetű mozgalom, hanem az azt gyakorlók laza hálózata, akik a think globally but act locally (globálisan gondolkodni, helyi szinten cselekedni) elve alapján állnak. A hálózat tagjai nem szükségképpen ismerik egymást, és alig – vagy sohasem – találkoznak.” („Jézus Krisztus, az élő víz hordozója” Vatikán, 2003) A fentiek tükrében talán eszmei irányzatként, korszellemként tudnánk a New Age jelenségét a legtalálóbban jellemezni, a lényegét pontosan megragadni. „A New Age nem kevesebbről tanúskodik, mint egy kulturális forradalomról - áll a már idézett vatikáni dokumentumban -, egy összetett reakcióról a nyugati kultúra uralkodó eszméivel és értékeivel szemben, eszményektől vezérelt kritikája azonban ironikus módon mégis éppen annak a kultúrának a sajátja, amelyet kritizál. […] A »mozgalom« az első szimbólumait, amelyek átjárták a nyugati kultúrát, a New York állambeli Woodstockban 1969- ben megrendezett híres fesztivál és a Hair musical, amely a New Age témáit a jelképpé váló »Aquarius« dalban fogalmazta meg. Ezek azonban csupán a jéghegy csúcsát jelentették, amelynek igazi méretei csak nemrég kezdtek világossá válni. A 60-as és 70-es évek idealizmusa néhol még tovább él, de ma már nem kamaszok a szereplők. Elhalványultak a baloldali politikai ideológiához kötődő szálak, és a pszichedélikus drogok már nem kapnak akkora szerepet, mint egykor. Oly sok minden történt azóta, hogy ez az egész már nem is tűnik annyira forradalminak; a korábban az ellenkultúrába száműzött »spirituális« és »misztikus« tendenciák ma már a kultúra fő áramának meghonosodott elemei, és az élet különféle területeit érintik, mint az orvoslás, a tudomány, a művészet és a vallás.”

Egyetlen politikai hatalom sem állhat fenn megfelelő szellemi háttér, ideológia nélkül, amely a tömegek felé igazolja a hatalom szükségszerűségét, legitimálja létezését. A Jelenések könyvében szereplő második vadállat – amelyet Szent János más helyen „álprófétaként” is említ - egy szellemi jellegű hatalom, de értelmezhetjük az uralkodó korszellem megszemélyesítőjeként is, amely magában foglalja az uralkodó ideológiát és az emberiséget az új rendre előkészítő vallási mozgalmakat. A New Age szellemiség osztozik a kulturális marxizmus keresztényellenességében, s a keresztény, nyugati kultúrát ennek nyomán szintén bűnös, intoleráns, beteg dolognak állítja be, amelyet el kell pusztítani. Amíg az egyik a keresztény kultúrában politikai ellenfelet lát, a másik egyszerűen konkurenciát, s a kakukkfióka gátlástalanságával tör elpusztítására, hogy a helyébe léphessen – egyengetve az utat az egységes világállam és világkormány felé. Bár a Frankfurti Iskolából kisarjadt kulturális forradalom és a századforduló teozófiai és antropozófiai boszorkánykonyháin megszületett New Age látszólag nem egy forrásból származik (pedig de...), céljaik, gondolataik közösek: „a New Age-nek több, nemzetközileg is befolyásos csoporttal közös célja az egyes vallások felváltása vagy meghaladása egy egyetemes vallás létrehozása érdekében, amely egyesíthetné az emberiséget. Szorosan kapcsolódik ehhez az a gondosan összehangolt erőfeszítés több intézmény részéről, hogy egy globális etikát hozzanak létre, egy olyan etikai keretet, amely tükrözné a mai kultúra, gazdaság és politika globális jellegét.” („Jézus Krisztus, az élő víz hordozója” Vatikán, 2003) A kulturális marxizmus a tudatipar, az oktatás ellenőrzésével igyekezett átvenni az irányítást a nyugat elitje fölött, hogy azon keresztül formálja át a tömegeket, addig a New Age nagyjából fordítva csinálja ugyan azt: különböző szektákkal, mozgalmakkal, látszólag alulról szerveződő, spontán közösségekkel igyekszik nyomás alatt tartani a keresztény kultúrát és elpusztítani a nyugat erkölcsi és szellemi immunrendszerét. Ennek érdekében a sarkalatos erények helyét a hét főbűn veszi át: „az emberek önzők, kapzsik, elbizakodottak, kevélyek, szüleik iránt engedetlenek, hálátlanok, istentelenek, szeretetlenek, összeférhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, kegyetlenek, lelketlenek, árulók, vakmerők és felfuvalkodottak lesznek. Inkább az élvezetet keresik, mint az Istent” (2 Tim 3,2) A New Age minden eszközt bevet, mindenkit a saját nyelvén, saját gyöngéin, hiúságán, kétségein keresztül szólít meg, hogy az embereket szembefordítsa Istennel és az új világrend szolgálatába állítsa.

2.3 „Szép új világ”...

„Gőgös, káromló szája volt, és hatalmat kapott, hogy negyvenkét hónapig jártassa. Káromlásra nyitotta száját az Isten ellen, káromolta a nevét, hajlékát és az ég lakóit. Hatalmat kapott, hogy megtámadja a szenteket és győzelmet arasson.”

(Jel 13,7)

Mindaz, amit az imént és az előző részben ismertettünk, egy olyan világállam felé egyengeti az utat, amelyet valamely ma is létező, de hanyatlófélben lévő államszövetség fog megvalósítani, az antikrisztus vezetésével. Ez a személy annyira vonzó, karizmatikus és megtévesztő lesz, hogy még a keresztények közül is sokan hinni fognak benne, ahogy a New Age is megértő fülekre és szívekre talál számos – hitében bizonytalan vagy csalódott, esetleg elkényelmesedett – kereszténynél. Szent Pál apostol a Tesszalonikiekhez írt második levelében nem hagy kétséget afelől, hogy „be kell következnie az elpártolásnak, és meg kell mutatkoznia a bűn emberének, a kárhozat fiának, az ellenségnek, aki mindenek fölé emelkedik, amit Istennek és szentnek neveznek. Sőt, Isten templomában foglal majd helyet, és istennek akar látszani.” (2Tessz 2,3).

Ő lesz az, aki – látszólag – megoldást kínál minden problémára, új élettel, új tartalommal tölti meg a kiüresedett intézményeket és a társadalom minden bajára tud valami okosat, szépet mondani. Valószínűleg zsidó származású lesz és a zsidóság mérhetetlen gazdasági, politikai és szellemi (tudatipar) hatalmára fog támaszkodni (ezt fejezi ki a két vadállatról szóló hasonlat). A sátán, a plagizátor („Isten majma”) ugyanis szeretne Isten helyébe lépni, mindenben hozzá hasonlítani, így az ószövetségi próféciáknak is igyekszik megfelelni, annál is inkább, mert a Krisztust mindmáig elutasító és a saját szája íze szerinti megváltóra váró zsidósággal csak így tudja magát elfogadtatni. Szent János ezt az igyekezetet több helyen is kifigurázza a Jelenések könyvében. Ilyen a fenevad jele (Jel 13,16), amely a keresztség paródiája, a Jel 13,4 alatt olvasható „ki fogható a vadállathoz?” felkiáltás (utalás Szent Mihály arkangyal nevére, amely azt jelenti: „ki olyan, mint Isten?”), ahogy a halálos sebéből felgyógyuló vadállat is a feltámadt Krisztusra hajaz. Ő végre olyan megváltó lesz, amilyenre a zsidók mindig is vágyakoztak, de paradox módon talán éppen ő lesz az is, aki (túlzásaival, idétlen Isten-majmolásával, önimádatával) a zsidóság szemét is végre felnyitja, és beteljesíti Szent Pál látomását a zsidók megtéréséről (Rom 11,25).

A szép új világban „béke fogja irányítani a bolygókat, és szeretet a csillagokat”, lesz majd „harmónia és megértés, szimpátia és bizalom” gazdagon, mint mifelénk négyévente (választások). De ebben a „világbékében” Krisztus követői számára már nem marad hely. A Vízöntő korában a kereszténység, különösen a katolicizmus defenzívába szorul, az Egyház puszta létéért küzd, a hitükhöz hű keresztényekre eddig soha nem látott üldözés vár. A Föld népei által bekerített „szentek tábora” és a „szeretett város” (Jel 20,7) képe a politikai hatalom (neoliberalizmus, új világrend) és az azt kiszolgáló spirituális hatalom (New Age) harapófogójába került krisztushívők közösségére váró megpróbáltatásokra utal. E korszak beköszöntét – többek közt – a két tanú kivégzésével érzékelteti Szent János: „Amikor befejezik tanúságtételüket, a vadállat feljön a mélységből, harcra kel ellenük, legyőzi és megöli őket.” (Jel 11,7). A keresztényeket a „világbéke”, az „egység”, a „szeretet” és „megértés” ellenségeinek fogják kikiáltani, a hitükhöz és annak parancsaihoz való hűség pedig pszichológiai betegségként (vö. „homofóbia”, Adorno „Fasizmus-skálája”), illetve „intoleranciaként” fog megjelenni az agymosott közvélemény előtt. Így aki megöl egy keresztényt, meg lesz róla győződve, hogy ezzel az emberiség javát és haladását szolgálja, s a legnagyobb jót teszi: „Kizárnak benneteket a zsinagógákból, s eljön az óra, amikor az, aki megöl titeket, azt hiszi, hogy szolgálatot tesz vele az Istennek.” (Jn 16,2).

Az üldözésre a valódi keresztények részéről a hitért való – akár a vértanúságig menő – kiállás lesz a válasz, ahogy volt ez az Egyház történetének eddigi századaiban is, ugyanakkor lesznek olyanok is, akiket magával ragad az új kor szelleme. Ők tudatlanságból, tulajdon hitük igazságaiban kételkedve, illetve azokat nem ismerve engednek a kísértő szavának, beveszik, hogy a New Age szelleme tulajdonképpen a valódi krisztusi tanítás – „amelyet az Egyház meghamisított” – beteljesítése, hogy Krisztus megfér a Vízöntővel, és hogy mindegy, mit hisz az ember, csak antiszemita ne legyen... És lesznek olyanok is, akik az Egyház érdekeit, Krisztus ügyét úgy vélik helyesen szolgálni, ha megfelelnek, alkalmazkodnak, a tanítást a korszellemhez igazítják, politikailag korrekté válnak. Némely protestáns egyház már napjainkban is lehetővé teszi a buzeránsok pappá (sőt püspökké) szentelését (pl. Gene Robinson amerikai anglikán püspök esete), illetve egyházi házasságát, s a katolikus álláspontnál megengedőbb az abortusszal szemben. A katolikus felsőklérus pedig – szintén megfelelési kényszertől hajtva és meghitt egységben a protestánsokkal – a holokausztvallás rituáléin vállal segédministránsi szolgálatot, illetve a „vallásközi béketalálkozókon” (1986, 2011 – Assisi) borul könnyekig meghatva a rabbik, lámák, imámok és ateista filozófusok nyakába, demonstrálva, hogy Krisztus evangéliuma nem több, mint „egy vélemény”, s így „egyenrangú” a többi vallással. A sor sajnos még hosszan folytatható.

A szép új, liberális világ – a nemzeteket kábító marketinggel ellentétben – a totális ellenőrzésre fog épülni, valahogy úgy, ahogy George Orwell zseinális „antiutópiájában” (1984) megálmodta. Az ellenőrzés ki fog terjedni az élet minden területére: „mindenkinek, kicsinek és nagynak, gazdagnak és szegénynek, szabadnak és rabszolgának jelöljék meg a jobb karját vagy a homlokát, és hogy senki ne adhasson-vehessen, ha nem viseli a vadállat jelét: nevét vagy nevének a számát.” (Jel 13,16). Az új világban csak annak terem majd babér, az érvényesülhet majd úgy az üzleti, mint a kulturális vagy politikai életben, aki a „vadállat jelét viseli” – azonosul az új hatalommal és céljaival, politikailag korrekten gondolkodik, „elfogadja a demokratikus játékszabályokat”. Mindenki más „kiírja magát a demokratikus közéletből”...

2.4 Armageddon

„Amikor eltelik az ezer esztendő, a sátán kiszabadul börtönéből, és útra kel, hogy a föld négy sarkán félrevezesse a népeket, Gógot és Magógot, és harcra toborozza őket. Számuk annyi, mint a tenger fövenye. Felvonultak szerte az egész földön, bekerítették a szentek táborát és a szeretett várost.”

(Jel 20,7)

A várva-várt „Vízöntő kora” azonban nem fog kétezer évig tartani, az Antikrisztus éppen azért fog olyan engesztelhetetlen gyűlölettel tombolni, mert „tudja, hogy kevés ideje van hátra” (Jel 12,12). A fent ismertetett és zömében emberi eredetű csapásokat a világkormány sem lesz képes elhárítani (ökológiai válság, természeti és kozmikus katasztrófák), ahogy az ebből fakadó humanitárius katasztrófát, menekültáradatot, illetve szociális feszültségeket sem lesz képes megnyugtatóan kezelni. Az „új Római Birodalomban” a napjainkban kezdődő energiaválság is a csúcspontjára ér: „Az ötödik [angyal] a vadállat trónjára öntötte csészéjét, mire sötétség lett országában.” (Jel 16,10). Sötétség pedig a modern világban egy esetben van: amikor nincs áram, nincs energia, tehát a regnáló hatalom az alapvető közszolgáltatásokat sem képes már biztosítani. Ez pedig a kiszolgáltatott, minden életmegnyilvánulásában a rendszertől függő urbanizált ember számára (a Föld lakosságának túlnyomó része városokban él) elviselhetetlen körülményeket fog eredményezni.

A hanyatló rendszer tulajdon hibáiért természetesen a megmaradt csekély számú keresztényt fogja felelőssé tenni, miattuk „nem fog sikerülni a nagy evolúciós ugrás”, mert „nem gondolkodnak elég pozitívan”, „nem élik át eléggé az egységet a mindenséggel,” stb. Az új rendben csalódott társadalom haragját ideig-óráig le tudják vezetni Krisztus még megmaradt követőin, rájuk uszítva a tulajdon ostobaságáért, hiszékenységéért mindig készségesen mást okoló tömegemberek hadát, de mindezek csak elodázni lesznek képesek az összeomlást, elkerülni nem.

Azokban a napokban az új rend követőire is rájár a rúd: „rosszindulatú, fájdalmas fekély keletkezett az embereken, akik a vadállat jegyét viselték, és a képmása előtt leborultak.” (Jel 16,2). Ezt erősíti meg a 9. fejezetben leírt látomás is, mely szerint a gonosz lelkek és a lelkiismeret együtt fogja gyötörni a vadállat követőit – de a „sáskák” által okozott kínban felfedezhetjük a különféle New Age-es lelki technikák lelki betegségekben megnyilvánuló következményeit is. Eme technikák egy része, mint pl. az agykontroll – többek közt Juhász Aranka megtért egykori természetgyógyász vallomása szerint – működik, éppen ezért veszélyes. De a mágiára szomjazó vallási fogyasztó nem egészen azt kapja a pénzéért, amit a reklámban látott. Mivel Isten nem vesz részt cirkuszi mutatványokban, az angyalok és üdvözült lelkek méltóságával ugyancsak összeférhetetlen, hogy bármilyen hókusz-pókusz hatására produkálják magukat, így bárki beláthatja, ki vagy mi is az a „magasabb intelligencia” illetve honnan is jönnek a „tanácsadók” akikkel a botcsinálta Harry Potter kapcsolatba kerül. Az áltudomány tetszetősnek tűnő álarca tehát a mágiát rejti maga mögött.

„A mágia és a varázslás valamennyi fajtája, melyek által úgy tesznek, mintha hatalmuk lenne az okkult hatalmak fölött, mintha szolgálatukra tudnák kényszeríteni őket és természetfölötti hatalomhoz jutnának általa felebarátjuk fölött -- még ha az egészségét akarnák is visszaadni --, súlyosan ellenkeznek a vallásosság erényével. Ezek a praktikák még inkább elítélendők, ha ártani akarnak a másiknak, vagy ha a démonok beavatkozásához folyamodnak.” - olvashatjuk a figyelmeztetést a Katolikus Egyház Katekizmusában (2117. pont) - „A hagyományos gyógymódok (természetgyógyászat) alkalmazása nem törvényesíthetik a gonosz hatalmak segítségül hívását és mások hiszékenységének kihasználását.” Így a gazdagságra, egészségre, hatalomra vágyó ember ahelyett, hogy céljai érdekében befolyásolhatná ez a „magasabb intelligenciát” inkább ő maga kerül eme magasabb – de korántsem jóságos – intelligencia befolyása alá, aminek persze ritkán van jó vége: „A lipótmezei elmegyógyintézetben számos olyan beteget kezelnek, akik különféle relaxációs tréningek, személyiségfejlesztő technikák, meditációs programok - közöttük az agykontroll - áldozatai. Dr. Veér András pszichiáter szakorvos, az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet főigazgatója azt állítja: tudományosan igazolt tény, hogy az emberi agy működése bizonyos pszichotechnikákkal módosítható, s ezek egyike lehet az a relaxációs eljárás, amelyet José Silva agykontrollnak nevez.” - írja Balavány György a Magyar Nemzet 2000. január 8.-i számában - „Dr. Virág Mária pszichiáter nem egy beteget kezelt, akik agykontroll, reiki vagy egyéb pszichotechnikák gyakorlása során szereztek pszichés sérüléseket. A szakorvos nézete szerint az emberi idegrendszer elhordozhatatlan terhelést kap, amikor a pszichikus tréningek alkalmával a tudat alatti tartalmak felszínre buknak, és ezek megmaradnak feldolgozatlanul. Virág Mária tapasztalatai szerint az első tünetek bűntudat, szorongás, kényszergondolatok formájában jelentkeznek, s ezek később depresszióhoz, súlyos tudatzavarhoz vezethetnek - általában egy hosszabb-rövidebb felfutási idő, euforikus szakasz után.”

Ne legyenek illúzióink: a Sátán nem szereti a neki szolgálókat és megtéveszti azokat, akik olyan ajtókat nyitnak ki („alfa állapot”), amelyeket jobb volna nem feszegetni. Az ördögöt sohasem a segítő szándék vezeti, legfőképp: esze ágában sincs engedelmeskedni annak, aki felelőtlenül beengedte az életébe, gondolván, hogy majd irányíthatja. A pszichiáter által említett „euforikus szakasz” csupán a demó verzió (paraszt vakítás), amikor a lelkes agykontrollos vagy reikis azt hiszi: az erő, amivel játszik, engedelmeskedik neki. De hogyan is uralhatna olyat, amiben nem hisz, aminek nincs tisztában a természetével, szándékaival? És hogyan gondolhatja, hogy bármi jó eredhet ott, ahol Jézust megtagadják, megpróbálják megkerülni? Ne feledjük Jézus szavait: „Aki nem a kapun megy be a juhok aklába, hanem máshonnan hatol be, az tolvaj és rabló.” (Jn 10,1) „Én vagyok a kapu. - mondja az Üdvözítő - Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-be jár és legelőt talál.” (Jn 10,9)

Mind többen és többen fognak szembefordulni a világkormánnyal és fellázadni ellene. Azt már napjainkban is megfigyelhetjük, mi vár azokra, akik nem elég demokratikusak (gyk. nem hódolnak be a liberalizmusnak és a mögötte álló pénzhatalomnak), így várhatóan a világkormány sem fog kesztyűs kézzel bánni a hatalma ellen lázadókkal. „Az emberek fájdalmukban a nyelvüket harapdálták, s káromolták az ég Istenét kínjuk és fekélyeik miatt, de tetteiket nem bánták meg.” (Jel 16,11). Tehát a csapások szembe fogják ugyan fordítani az emberiség egy részét az új világrenddel, amely nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, de mindez kevés lesz ahhoz, hogy az individualista, a korszellem által elbutított embereket visszatérítse Istenhez. Nem hiába sóhajtott fel Jézus: „amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” (Lk 18,8).

A történelem utolsó háborúja valószínűleg az új világrend követői és az abból kiszakadni próbáló nemzetek között fog lezajlani a megmaradt erőforrások (termőföld, ivóvízkészlet, energiahordozók) fölötti ellenőrzés és a világ fölötti uralom megszerzéséért. Ez a háború - Szent János jövendölése szerint – a közel-keleten fog kirobbanni –, erre utal a következő látomás is: „A hatodik (angyal) a nagy Eufrátesz folyóba öntötte csészéjét. Erre kiszáradt a vize, hogy utat nyisson napkelet királyainak.” (Jel 16,12 vö. Jel 9,14). Ahhoz persze nem kell prófétának lenni, hogy belássuk: 1948 óta a Közel-Kelet puskaporos hordó, s hogy mikor fog felrobbanni, az attól függ, hogy a szemben álló felek mögötti nagyhatalmak mikor látják elérkezettnek az időt. Érdekes vállalkozás lenne találgatásokba bocsátkozni, hogy ki ki ellen fog harcolni az utolsó háborúban, de teljesen fölösleges, ugyanis nem a jó és a rossz fog összecsapni egymással, hanem az Istentől elszakadt emberiség két fele fog egymás vérében gázolva a világuralom felé törni. Ebből kifolyólag az is teljesen lényegtelen mondanivalónk szempontjából, hogy melyik fél fog győzni – bár akadnak szép számmal, akik úgy vélik, hogy a két rossz közül a kisebbet választva bölcsen járnak el, de eme nézetben mi nem tudunk osztozni...

Az utolsó háború győztese – bárki is lesz az – viszont már az emberi gyarlóságot és tévedéseket megelégelő, dicsőségesen visszatérő Üdvözítővel fogja szemben találni magát: „Egyszerre egy fehér ló jelent meg. Aki rajta ült, azt Hűségesnek és Igaznak hívták. Igazságosan ítél és harcol. Szeme olyan, mint a lobogó tűz, fején sok korona, ráírva a név, amelyet senki sem tud, csak ő. Vértől ázott ruha van rajta, a nevét Isten Igéjének hívják. Az égi seregek fehér lovon kísérik, tiszta fehér patyolatba öltözve.” (Jel 19,11) „Majd láttam: A vadállat és a föld királyai összegyűltek a seregeikkel együtt, hogy harcra keljenek a Lovassal és seregével. De ezek elfogták a vadállatot és vele együtt a hamis prófétát, aki csodákat tett, és félrevezette velük azokat, akik a vadállat bélyegét viselték, és a képmását imádták. Elevenen bevetették mind a kettőt a kénköves, tüzes tóba. A többit a Lovas kardja ölte meg, amely a szájából tört elő. És az összes madár jóllakott a húsukból.” (Jel 19,19).

2.5 „Íme, újjáteremtek mindent!”

„Új eget és új földet láttam. Az első ég és az első föld ugyanis elmúltak, és tenger sincs többé. Akkor láttam, hogy a szent város, az új Jeruzsálem alászállt az égből, az Istentől. Olyan volt, mint a vőlegényének fölékesített menyasszony. Akkor hallottam, hogy a trón felől megszólal egy hangos szózat, ezt mondva: Íme, Isten hajléka az emberek között! Velük fog lakni és ők az ő népe lesznek, és maga az Isten lesz velük. Letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fáradság, mert az elsők elmúltak.”

(Jel 21,1)

Az Antikrisztus és követőinek pusztulását az utolsó ítélet fogja követni, amikor Isten visszavonhatatlanul szétválasztja – a világ kezdete óta egymás mellett létező – jót a rossztól (vö. Mt. 13,24-30), és mindenki számára nyilvánvalóvá válik Isten terve, az emberi történelem végső értelme. „Mindjárt e gyötrelmes napok után a Nap elhomályosul, a Hold nem világít, a csillagok lehullanak az égről, és az egek erői megrendülnek. Akkor feltűnik az égen az Emberfia jele, és a mellét veri a föld minden népe, mert látja, amint az Emberfia eljön az ég felhőin, nagy hatalommal és dicsőséggel. Elküldi angyalait hangos harsonaszóval, s összegyűjtik a választottakat a szélrózsa minden irányából, az ég egyik szélétől a másikig.” (Mt 24,29) „Akkor hatalmas ragyogó trónt láttam, és a rajta ülőt, akinek tekintete elől menekült a föld s az ég, de nem maradt számukra hely. Láttam, hogy trónja előtt állnak a halottak, kicsinyek és nagyok. Könyveket nyitottak ki. Kinyitottak egy másik könyvet is, az élet könyvét. A halottak fölött ítélkeztek, ahogy a könyvekben fel volt jegyezve, a tetteik szerint. A tenger visszaadta a beleveszett halottakat. A halál és az alvilág is visszaadta halottjait, és mindenki fölött ítéletet tartottak a tettei alapján.” (Jel 20,11) „Mert elérkezik az óra, amikor a sírokban mindnyájan meghallják az Isten Fia szavát, és előjönnek. Akik jót tettek, azért, hogy feltámadjanak az életre, akik gonoszat tettek, azért, hogy feltámadjanak a kárhozatra.” (Jn 5,28) „A halált és az alvilágot a tüzes tóba vetették. A tüzes tó a második halál. Aki nem volt beírva az élet könyvébe, azt a tüzes tóba vetették.” (Jel 20,14)

Az utolsó ítéletet az új ég és új Föld megalkotása fogja követni, amikor Isten helyreállít mindent, amit a bűn a teremtett világban tönkretett. „Akkor a trónon ülő megszólalt: Íme, újjáteremtek mindent!” (Jel 21,5). Érdemes itt hosszabban idézni dr. Előd István katolikus dogmatika tankönyvének a végső dolgokkal foglalkozó fejezetéből, amelyben így foglalja össze az új égről és új Földről szóló tanítást: „Ez az új élet a kinyilatkoztatás szerint egészen más élet lesz. A platóni, a sztoikus és az indus filozófia a dolgok és események örök körforgását tanította, és a kereszténység ókorában egyes alexandriai hittudósok (pl. Origenész) így értelmezték a Szentírásban olvasható újjászületés (Mt 19,28: palingeneszia) és újjáalakulás (ApCsel 3,21: apokatasztaszisz) kifejezéseket. Úgy vélték, hogy a történelem befejezésekor minden megsemmisül, aztán újra kezdődik minden, megint lesz Ádám és Éva, ősbűn, áteredő bűn, megváltás, stb. Ezt a nézetet az egyházi tanítóhivatal tévesnek minősítette, mert a legősibb időkre visszamenő értelmezés szerint az említett bibliai kifejezések nem megismétlődésre, hanem olyan átalakulásra utalnak, amilyenről Iz 55-56 és Jel 21,1-5 beszél: minden megszűnik, ami a világon ártalmas és értelmetlen; minden bűn, pusztulás, pusztítás és diszharmónia végleg eltűnik, és az értékek a maguk teljességében érvényesülnek.

Az emberiség boldog jövőjét valló evilági és keresztény elképzelés közt sok a hasonlóság. Megegyeznek az immanenciában, de különböznek abban, hogy a keresztény elgondolás nemcsak immanens, hanem azonfelül transzcendens is. Immanencián itt az evilágban végbemenő és az emberi fáradozás folytán létrejövő fokozatos fejlődést, az igazság, igazságosság, béke és boldogság világának ember által munkált kibontakozását értjük. Ennek szükségességét a kinyilatkoztatás nyomán Egyházunk mindig vallotta, leghatározottabb megfogalmazásban pedig a II. vatikáni zsinat tanította (pl. Em 21; 39). A transzcendencia arra vonatkozik, hogy a kinyilatkoztatás a véget Isten országa kiteljesedésének is mondja, Isten országa pedig nem evilágból való (Jn 18,36), tehát pusztán világi eszközökkel meg nem valósítható -- bár így is kell érte dolgozni, hiszen immanens is –, hanem a kegyelem eszközli és bekövetkezése is Isten ingyenes ajándéka lesz (Ef 1,10-11).”

Az újjáteremtett világ tehát olyan lesz, amilyennek eredetileg – a bűn nélkül – lennie kellett volna, amilyennek Isten elképzelte. A világunkban napjainkban zajló folyamatok (klímaváltozás, az ózonpajzs elvékonyodása, a természeti erőforrások fokozatos kimerülése, fajok tömeges kihalása, stb.) azonban visszafordíthatatlanok, a Föld sérült ökológiai rendszere sem önmagától, sem emberi segítséggel nem képes már regenerálódni. Isteni beavatkozás nélkül, pusztán a természet törvényei szerint a fent leírt – zömében ember okozta – csapások által előidézett állapot egy öngerjesztő folyamat, egyik csapás következik a másikból (az emberi tevékenységből a klímaváltozás, a klímaváltozásból az éhínségek, ebből háborúk, népvándorlás, járványok). Amit mi emberek az elmúlt évezredek – különösen az utóbbi pár száz év alatt – elrontottunk, azt már csak és kizárólag Isten képes helyreállítani, a természet törvényeinek ideiglenes felfüggesztésével, elrontott világunk újjáteremtésével –, hogy ott az „értékek a maguk teljességében érvényesüljenek”. Az utolsó napon, az ítélet után éppen ez fog történni. De attól, hogy Isten jó előre kinyilatkoztatta a szándékait, semmi okunk kényelmesen hátradőlni és várni az elkerülhetetlen véget, mondván, hogy ezen mi úgy sem változtathatunk, illetve, hogy Isten majd elrendez mindent, nekünk csak a készbe kell beleülni. De illúzióink azért ne legyenek: sem elkerülni nem tudjuk az Úr napját, sem az időpontját befolyásolni, sőt még előre megmondani sem, „azt a napot azonban és azt az órát senki sem ismeri: sem az ég angyalai, sem a Fiú, csak egyedül az Atya” (Mt 24,36).

Viszont ha hajlandóak vagyunk visszaengedni Istent az életünkbe, hogy hozzá szabhassuk tetteinket, törekszünk a harmóniára embertársainkkal és környezetünkkel, igyekszünk Isten tervét megvalósítani és másokat is ebbe az irányba terelni – jobbá tehetjük a világot és talán lerövidíthetjük az emberiségre váró gyötrelmeket. Jézus ugyanis megígérte követőinek: „Ha Isten nem rövidítené meg ezeket a napokat, nem menekülne meg egyetlen élőlény sem. De a választottak kedvéért, akiket ő választott ki, megrövidíti ezeket a napokat.” (Mt 13,20) De kik a választottak (nem, nem ők...), és mit kell tenni, hogy azok lehessünk? „Maradjatok meg szeretetemben - mondja Jézus. - Ha teljesítitek parancsaimat, megmaradtok szeretetemben, amint én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok szeretetében. Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek is, és teljes legyen az örömötök. Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket. Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért. Ha megteszitek, amit parancsolok nektek, a barátaim vagytok. Nem nevezlek többé szolgának benneteket, mert a szolga nem tudja, mit tesz ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert amit hallottam Atyámtól, azt mind tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt. Akkor mindent megad nektek az Atya, amit a nevemben kértek tőle.” (Jn 15,9)

3. Kard és kereszt

„Igaz istenhit és igaz Krisztus szeretet kizárólag csak igaz nemzetszeretethez és hazaszeretetthez vezethet és fordítva: igaz nemzetszeretet és hazaszeretet vezessen el bennünket az igaz Isten és Krisztus megértéséhez.
Ezek jelentik a mi mozgalmunk érvényes állásfoglalását és alapját a vallással kapcsolatban. Más alapot visszautasítunk. Ezekből folyik aztán minden cselekedetünk is. Nem tűrhető, hogy az egyén belső élete kettészakadjon, hogy vallási meggyőződése nemzeti meggyőződésével összeütközésbe kerüljön. Az egyén csak akkor egész ember és csak akkor számíthat népi közösségünk kiegyensúlyozott, igazi hasznos tagjának, ha vallási meggyőződése és nemzeti meggyőződése erős kapcsolatban és forró összhangban él lelkében és biztos egyensúlyban vetítődik ki tudatában is. Mi megadjuk Istennek, ami Istené és megadjuk nemzetünknek, ami a nemzeté. (...)
Nem ismerünk felekezetnélküliséget. Az istentelenség minden formáját elvetjük, a vallástalanságot megszüntetjük.
Nemzetünk minden tagjának valamely bevett vagy elismert törvényes vallás keretébe kell tartoznia.”

(Szálasi Ferenc: Út és Cél)

Nemrég egy kereskedelmi rádió reggeli híreiben elhangzott, hogy a kopt pápa elrendelte, minden kopt templomban mondjanak misét egy hurghadai buszbalesetben elhunyt tizenegy magyar turistáért. A kezdeményezéshez más egyiptomi keresztény felekezetek is csatlakoztak. A rádió szerény képességű műsorvezetője a hír hallatán a következő mélyen szántó körkérdést intézte a nagyérdeműhöz: „Vajon jó ötlet imádkozni?” A hallgatók kapva kaptak az alkalmon, hogy jól „elmondhassák” a magukét. Elhangzottak vélemények pro és kontra, de még a magukat vallásosnak mondók is siettek – mintegy mentegetőzésképpen - kihangsúlyozni, hogy templomba természetesen nem járnak és a „maguk módján” hisznek. Ugyanis templomba járni nem „politikailag korrekt”, hiszen az egyház nem „demokratikus” közösség, hinni ugyan még szabad –, de módjával... A rádió azonban – eleget téve a tartalmas, minőségi műsorkészítés követelményeinek – megfelelő szellemi tekintélyeket is felvonultatott a kérdés szakszerű megválaszolására. A nemleges álláspontot (miszerint nem jó ötlet) Benkő Dániel néhai lantművész képviselte, aki kifejtette, hogy helyette inkább gitározni kell. Az igen képviseletére Delhusa Gjon énekest kérték fel, ő pedig Shai Baba indiai gurut (aki szerényen a mindenség urának nevezi magát) idézte és kifejtette, hogy jó ötlet imádkozni, de az teljesen mindegy, hogy kihez. Nehéz bármit is mondani, amikor ennyi intelligencia és bölcsesség sugárzik szét a magyar éterben, de ez utóbbi megnyilatkozás azért felvet egy kérdést. Tényleg mindegy, hogy kihez? Tényleg mindegy, hogy miben hisz az ember, milyen törvényekhez igazítja az életét? Tényleg – ahogy a New Age tanítja – minden vallás egyenlő?

Egy 1989-ben készült játékfilm („Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag”) főhőse a Szent Grált keresi, amelyet sok más kehellyel egyetemben meg is lel egy barlangban. De senki sem tudja, melyik az igazi, és aki rosszul választ, az nem az élet, hanem a halál vizét ihatja belőle. Az egyik kalandor így is tett: kiválasztotta a legtetszetősebb, legdíszesebb serleget, ivott belőle, majd kimúlt. Dr. Jones ellenben a legegyszerűbb ivóalkalmatosságot választotta („egy ács serlege”), merített a vízből és életben maradt. Valahogy így vagyunk mi is a vallások, hitek és hiedelmek, életfilozófiák modern zsibvásárával, mint a film hősei a több tucat csillogó serleggel. „Mi az igazság?” - kérdezhetnénk Pilátussal (Jn 18,38), melyik az igaz vallás a sok közül? „A vallás nem csupán és nem elsődlegesen érzelmi, hanem szellemi (értelmi és akarati) kérdés az ember oldaláról nézve. Így a vallásnak van objektíválható, megismerhető oldala, a vallásnak igaznak kell lennie. Ezért nem lehet „egyenlőnek”, „egyenjogúnak" tekinteni minden vallást a vallásszabadság liberális értelmében.” (Szász Péter: Hungarista álláspont az új egyháztörvény kapcsán, kitartas.hu) Nehéz kiválasztani, hogy melyik lehet az igazi, melyik rejti az „örök életre szökellő vízforrást” (Jn 4,14). Az ember hajlamos a legtetszetősebbet, a legkönnyebben elérhetőt választani, az igazság mellett pedig elmenni. Hiszen az nem olyan egzotikus, nem trendi, nem hízeleg az egónknak, nem csiklandozza a fülünket (2Tim 4,3), az „igen igen, a nem nem” (Mt 5,37) dísztelen őszintesége pedig kevés teret ad a szellemi önkielégítésnek és tulajdon bölcsességünkben való jóleső tetszelgésnek. Az igazság mindezek mellett kizárólagos volta miatt (nem lehet igaz egyszerre egy állítás és annak ellentéte) a szép új világban nem tekinthető politikailag korrektnek, ezért néha kellemetlen, áldozatot, lemondást kíván. Rázós dolog ez – ahogy már az első században is az volt: „A zsidók csodajeleket kívánnak, a görögök bölcsességet követelnek, mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük. Ő a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg balgaság, a meghívottaknak azonban, akár zsidók, akár görögök: Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége.” (1Kor 1,22).

A kereszténység nem pusztán kultúránk (és az európai kultúra) része, nem puszta szokás vagy egy kultusz a sok közül, nem az ember istenkeresésének terméke és eredménye, hanem kinyilatkoztatott örök igazságok foglalata, de egyben egy adott nemzet és civilizáció fennmaradásának biztosítéka is. „Valahogyan kikopott belőlünk az a tudomás – írja dr. Padányi Viktor –, hogy nem vonása Európának a kereszténység, hanem fogalomalkotó lényege, s általában hajlamosak vagyunk arra, hogy a kereszténységet szemléljük európai tényként, nem pedig megfordítva.” Mindezt a kereszténységnek a bolsevizmussal, majd a liberalizmussal illetve az új kor babonáival szemben való defenzívába szorulásával Európa-szerte katasztrofálissá váló demográfiai mutatók, a hazánkban hatvan év alatt elkövetett közel 6 millió abortusz és az individualizmus nyomán elharapózó erkölcsi züllés kellőképpen szemlélteti. „Az emberek önzők, kapzsik, elbizakodottak, kevélyek, szüleik iránt engedetlenek, hálátlanok, istentelenek, szeretetlenek, összeférhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, kegyetlenek, lelketlenek, árulók, vakmerők és felfuvalkodottak lesznek. Inkább az élvezetet keresik, mint az Istent.” (2Tim 3,2). De ahol a hit lehanyatlik, ott a társadalom – tobzódva, harácsolva, ki-ki csak magával törődve – elindul a lassú öngyilkosság, a dicstelen elmúlás felé. Tehát amikor Szálasi Ferenc a Krisztusi tan örök és változtathatatlan sziklájára (Mt 7,24) alapozta eszmerendszerét, akkor – előbbi példánknál maradva – az „ács serlegét” választotta, és benne az élet vizét nyújtja át a nemzetnek.

3.1. Hitünk alapjai

„Mert az az Isten iránti szeretet, hogy megtartjuk parancsait. Parancsai nem nehezek. Mert mindenki, aki az Istentől született, legyőzi a világot. És ez a győzelem - győzelem a világ fölött! - a mi hitünk.”

(1Jn 5,3)

A szépről és hasznosról (anyagi dolgok) lehet vitát nyitni, hiszen ez minden egyes embernek mást jelent, viszont a jó (erkölcs) és az igaz (szellem) nem közmegegyezés kérdése, attól hogy valamit a többség elfogad (megszavaz), az még nem válik jóvá és igazzá. Gyakran halljuk: „na jó, de ki mondja meg, ki dönti el, hogy mi a jó és az igaz?!” Meggyőződésünk, hogy vannak tértől és időtől független igazságok, erkölcsi törvények, amelyek nem „évülnek el”, nem képezik közmegegyezés tárgyát. Szálasival mi is hisszük és valljuk, hogy az igazság akkor is igazság marad, ha csupán egyetlen emberi szem látja, de még akkor is, ha egy sem, csak az Istené. A krisztusi erkölcsi rend tökéletes összhangban van az emberi ésszel is – bármilyen vallási tekintély elfogadása nélkül – belátható természetjoggal, amely – mint minden létező végső okától – szintén Istentől ered, Ő oltotta bele minden jóakaratú ember lelkébe. „Az ember részesedik a Teremtő bölcsességében és jóságában, aki átadta neki a cselekedetei fölötti uralmat és az igazság és a jó szerinti önrendelkezés képességét. A természetes törvény azt az eredeti erkölcsi érzéket fejezi ki, amely lehetővé teszi, hogy az ember értelemmel különbséget tudjon tenni a jó és a rossz, az igazság és a hazugság között.” (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1954. pont) Ez az örök és változtathatatlan normarendszer felette áll a mindenkori – emberek alkotta, a közösség által elfogadott és ezért változékony – tételes jognak és erkölcsnek, sőt a tételes jog is erre kell, hogy épüljön, ezzel kell összhangba lennie. A jog illetve az uralkodó korszellem azonban gyakran ellentétbe kerül az örök isteni törvényekkel. Ezt a konfliktust jeleníti meg - elsők közt - Szophoklész (Kr. e 496-405) görög drámaíró Antigoné című tragédiája is (Antigoné a királyi tiltás ellenére is megadja a végtisztességet testvérének, ezért életével fizet). Szálasi ezt az ellentétet több helyen is az élet és törvény, igazság és jog szembeállításával érzékeltette, nem hagyva kétséget a felől, hogy mindig az igazságot és az életet kell választani, ahogy például azon orvosok teszik, akik szembeszállva az állam liberális törvényeivel, megtagadják, hogy abortuszt vagy – ott ahol ez is engedélyezett – eutanáziát végezzenek, s így az életet választják az örök értékektől elrugaszkodott törvény helyett. A kinyilatkoztatás ezt a természetjogot öntötte formába és szentesítette az isteni tekintéllyel, mert „a természetes törvény parancsait nem mindenki érzékeli világosan és közvetlenül. A jelen állapotban a bűnös embernek isteni kegyelemre és kinyilatkoztatásra van szüksége ahhoz, hogy a vallási és erkölcsi igazságokat mindenki nehézség nélkül, bizonyossággal és tévedések nélkül fölismerhesse.” (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1960. pont) Erre utal a Második Törvénykönyv is, amikor a kinyilatkoztatott törvényt az ember természetes erkölcsi érzékével összhangban lévőnek jelenti ki: „Ezek a törvények, amelyeket ma szabok neked, nem túlságosan nehezek és nem elérhetetlenek számodra. Nem az égben vannak, hogy azt kellene mondanod: Ki hatol fel értük az égbe, ki hozza le és hirdeti őket, hogy hozzájuk szabhassuk tetteinket. De a tengeren túl sincs, hogy azt kellene mondanod: Ki kel át értük a tengeren, ki hozza és hirdeti őket, hogy hozzájuk szabhassuk tetteinket? Egészen közel van hozzád a törvény, a szádban és a szívedben, így hozzá szabhatod tetteidet.” (Mtörv 30,11).

Hogyan és mihez szabjuk hát a tetteinket, életünket, mi a mérce? A természettudományok által használt definíció szerint, „a mérés a mérendő mennyiség összehasonlítása az alapegységgel”. Ma világszerte egységes mértékegységrendszert használnak (SI), így ha Pesten valamire azt mondjuk, hogy „egy méter hosszú”, akkor azt Izlandon is – vagy bárhol a világon - tudni fogják, hogy mekkora és holnap vagy 10 év múlva is akkora lesz. Ez viszont nem mindig volt így, ahány ország, annyi mérték létezett, amelyek nem voltak csereszabatosak egymással, ez pedig óhatatlanul is káoszt eredményezett. Ez vezetett el az SI megalkotásához. Nincs ez másként morális területen sem: manapság mindenki abban és úgy hisz, amiben és ahogy akar, ami az egyiknek bűn, az a másiknak legfeljebb egy jópofa tréfa, vagy az „önmegvalósítás” egy formája. A „szép új világból” hiányzik az erkölcsi „etalon”, amelyhez az emberek tetteiket mérhetnék. Isten nélkül ugyanis az erkölcs valóban nem más, mint kegyes illemszabályok gyűjteménye, amely még annyit sem ér, mint az Európa Parlament egy-egy „ajánlása”, és gyakrabban változik, mint a magyar adótörvények. Tegnap még a lopás volt bűn, ma az, ha a tolvajt tolvajnak nevezzük; egykor az abortusz az egyik legsúlyosabb bűn volt Isten és ember ellen, napjainkban – mivel megszavazták – a „családtervezés” eszköze. A liberalizmusban a többségi elv, illetve a pillanatnyi önérdek dönti el, hogy mi a helyes és mi nem az. Ha két egymással ellentétes, esetleg egymást kölcsönösen kizáró „társadalmi norma” szembe kerül egymással, akkor – abszolút viszonyítási alap hiányában – az „erősebb kutya gyakorolja a szerelmet” elve érvényesül. Nekünk, keresztényeknek ellenben van egy tértől és időtöl független, örök „etalonunk”: Jézus Krisztus. Ő a mérték, hozzá és tanításához kell igazítani életünket, hozzá viszonyítva mérhetjük le cselekedeteinket.

„Az Isten szeretet” (1Jn 4,16)

Mi, keresztények a Szentháromság egy Istenben hiszünk, aki nem része a világnak, illetőleg a világ nem része Istennek (szemben a panteizmus, monizmus, szolipszizmus ma - jobboldali körökben is - divatos elképzeléseivel), hanem Isten mérhetetlenül meghaladja a világot (transzcendens), minden tulajdonsága önmagával egyenlő (Ő a Jó, az Igazság, az Élet), Ő minden létező végső oka és célja. Azt már az ókori görög filozófusok is megsejtették, hogy istenből csupán egyetlen lehetséges, a politeizmus mégis évezredeken keresztül virágzott és ma ismét híveket toboroz (újpogányság, indiai [gyökerű] vallások). Pedig mivel Isten mindenható, ha még egy volna belőle, az már nem volna mindenható, tehát Isten sem lehetne.

Isten személy. Megszólítható és megtapasztalható. Nem valami megfoghatatlan, személytelen energia vagy erő, amelyet az okkultisták különféle praktikákkal mindenféle mutatványra vehetnek rá. Isten önként, szuverén elhatározásából, szeretetből teremtette a világegyetemet („minden láthatót és láthatatlant”), erre semmilyen külső körülmény nem kényszerítette. Ő ugyanis önmagában tökéletes, semmilyen hiányt vagy fogyatkozást nem szenved, így teljesen jól érezte volna magát enélkül is, nem „unatkozott”, nem hiányzott neki a teremtmények szolgálata és hódolata. A világegyetem létezése így nem szükségszerű, egyetlen oka van: Isten szeretete, amely a létet ajándékozta neki és így benne nekünk, embereknek is. Hisszük, hogy Isten eljött közénk („az Ige testté lett és köztünk lakozott” - a második isteni személy, Jézus személyében), hogy az áteredő bűn (Isten elleni lázadás, melynek következménye az elhomályosult értelem, rosszra hajló akarat) következményeit eltörölve, lehetőséget adjon nekünk, hogy személyes döntésünkkel részesei lehessünk Isten ígéreteinek (örök élet, Isten személyes megismerése). A kereszténység tehát személyes döntés, egyéni állásfoglalás – igent mondunk Istenre, de ezt nem elég egyszer, ünnepélyesen kimondani, hanem életünk minden napján meg kell tennünk.

„Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló hozzá: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. Ezen a két parancson alapszik az egész törvény és a próféták.” (Mt 22,37). Jézus tanításának foglalata tehát az Isten és ember iránti szeretet - Isten iránti szeretetünket törvényei megtartásával mutathatjuk ki, illetve mindattól való tartózkodással, ami Őt megbánthatja (bűn). Krisztus urunk szavaiból világos, hogy az Isten és emberszeretet gyakorlatilag elválaszthatatlan egymástól, az istenszeretet az embertárs szeretetében nyilvánul meg, ahogy Szent János apostol is tanítja: „Ha valaki azt állítja, hogy: "Szeretem az Istent", de testvérét gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát. Ezt a parancsot kaptuk tőle: Aki Istent szereti, szeresse testvérét is.” (1Jn 4,20).

De mi is tulajdonképpen a szeretet? Vonzalom, egy jóleső érzelem, vagy puszta jóindulat mások iránt? Mindez együtt, esetleg több ennél?

A szociálpszichológia a szeretetet a másik személy iránti pozitív beállítódásként értelmezi és három egymással összefüggő összetevőből vezeti le, melyek a következők: a másik személyre vonatkozó ismeretek, hiedelmek (tudati összetevő), az iránta érzett érzelmek (érzelmi összetevő) és a vele szemben – az első két komponens nyomán - tanúsított viselkedés (akarati összetevő). Vagyis, ha valakiről úgy tudjuk, hogy jó (nekünk szimpatikus tulajdonságai vannak), ösztönösen vonzódunk hozzá, szimpatikusnak fogjuk találni és ebből kifolyólag jót akarunk neki, arra törekszünk, hogy a kedvére tegyünk. A szeretet ezen fajtáját hívjuk erósznak, amely „azért irányul a szeretett lény felé, hogy a vele való kapcsolat révén gazdagítsa és teljes kibontakozásra segítse önmagát vagy mindkettőjüket.” (dr. Előd István: Katolikus dogmatika).

A szeretet másik, tökéletesebb fajtája „a Bibliában gyakran agapénak nevezett ajándékozó, másokat boldogító szeretet, az önmegsokszorozás egyik formája”, amely bizonyos fokban független a másik személyről rendelkezésre álló ismereteinktől és érzéseinktől, sőt gyakran ezek ellenére igyekszik a másik javát keresni. Ez más néven a krisztusi szeretet, egy tudatos, objektív (ismeretek) és szubjektív (érzelmek) körülményektől nem befolyásolt akaratmegnyilvánulás, amikor az ember a jót a jóért önmagáért cselekszi, nem azért, mert az esetleg jólesik. Az emberszeretet lényegét Jézus így foglalta össze („aranyszabály”): „Úgy bánjatok az emberekkel, ahogy akarjátok, hogy veletek is bánjanak. Mert ha csak azokat szeretitek, akik benneteket is szeretnek, milyen hálát várhattok érte? Hisz a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik. Mert ha azokkal tesztek jót, akik veletek is jót tesznek, milyen hálára számíthattok?” (Lk 6,31) - meghaladva az ószövetség hasonló tartalmú tanítását (az ún. „ezüstszabályt”), ami csak a rosszat tilalmazza: „Amit magadnak nem szeretnél, azt másnak se tedd.” (Tób 4,16) – kiegészítve az ellenséggel szemben tanúsított méltányosság és emberség követelményével. Ez az egyik olyan gondolat, amely a krisztusi tant a Talmudi judaizmus és általában a sémi vallások (zsidó, mohamedán) fölé emeli.

Nyilvánvaló, hogy a szeretet rendjében hozzánk közelebb állókat – hozzátartozóinkat, tágabb családunkat, nemzetünket – jobban kell szeretni, mint akik távolabb állnak tőlünk, esetleg ellenségesek velünk szemben. Azonban Szent Pál intését szem előtt tartva „rosszért rosszat senkinek ne fizessetek. Törekedjetek arra, ami jó minden ember szemében. Amennyire rajtatok áll, éljetek mindenkivel békességben. Ne szolgáltassatok magatoknak igazságot, szeretteim, hanem hagyjatok teret az Isten haragjának, hiszen írva van: "Enyém a bosszú, én majd megfizetek" - mondja az Úr. Sőt, ha ellenséged éhezik, adj neki enni, ha szomjazik, adj neki inni. Ha ezt teszed, izzó parazsat raksz a fejére. Ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, inkább te győzd le a rosszat jóval.” (Róm 12,17).

Homo christianus – a valódi „übermensch”

A rosszat jóval legyőző homo christianus nem valamiféle superman, különleges, emberfeletti pszichés és fizikai tulajdonságokkal rendelkező lény, akit az egész világ csodál és tisztel – és aki ezt a csodálatot el is várja. A krisztusi ember, a valódi „übermensch” nem rendelkezik ámulatba ejtő képességekkel, nem kápráztatja el a világot öncélú mutatványokkal, különlegessége, „emberfelettisége” éppen tökéletes emberségében rejlik. Nem tolja magát mások fölé, nem azt nézi, mások mit tehetnének érte, hanem azt, hogy ő mit tudna tenni másokért, mindezt nem azért, hogy másokból csodálatot vagy hálát váltson ki, hanem önmagáért a jóért, Istenért. Jézus így intette a versengő tanítványokat, amikor azon vitatkoztak, ki is a nagyobb: „Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, azok zsarnokoskodnak a népeken, s vezető embereik éreztetik velük hatalmukat. Közöttetek azonban ne így legyen. Ha valaki közületek nagy akar lenni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája. Hisz az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mk 10,42) Ezt Ő (Krisztus) valósította meg a legtökéletesebben, Isten választottai, a szentek pedig annyira, amennyire emberileg lehetséges, de minden keresztény előtt nyitva az út, hogy mindenkinek mindenévé váljon (1Kor 9,22), hogy mindenkit megnyerhessen Neki. Ezt a magasabb rendű embereszményt természetesen az ember önmagától nem tudja megvalósítani, csak Isten kegyelmével együttműködve, ahogy Mária is így válhatott alkalmassá arra, hogy magába fogadja Isten fiát, nem hiába köszöntötte az angyal is így: „üdvözlégy, kegyelemmel teljes” (Lk 1,28). Isten szabad akaratából és irántunk való szeretetéből ad egyes embereknek vagy csoportoknak kegyelmeket (lelki ajándékokat, képességeket, erőt, de kegyelem maga az élet is), de ezeket az adományokat sem kiérdemelni, sem bármilyen praktikával kikényszeríteni nem lehet. Legfeljebb alázatosan kérni. A költő, Reményik Sándor így vall erről:

„S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.”

Csak és kizárólag rajtunk áll, hogy élünk-e a felajánlott lehetőséggel, együttműködünk-e Isten kegyelmével és hajlandóak vagyunk-e magunkat és ezen keresztül a minket körülvevő világot jobbá tenni. Isten nem erőszakolja rá senkire a jót, kegyelmével nem tolakodik akaratunk fölé és nem nyomja el azt. Megmutatta nekünk a helyes utat (kinyilatkoztatás), de az úton nekünk kell végigmenni – Ő azonban mindig kész fogni a kezünket és kegyelmével pótolni mindazt, ami belőlünk esetleg hiányzik. De akarnunk nekünk kell, nekünk kell mellette dönteni, igent mondani Istenre, úgy, ahogy a Szűzanya tette: „Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint.” (Lk 1,38).

Meg kell változnunk, új emberré kell válnunk: „Korábbi életmódotokkal ellentétben vessétek le tehát a régi embert, akit a megtévesztő kívánság romlásba dönt. Újuljatok meg gondolkodástok szellemében, s öltsétek magatokra az új embert, aki az Isten szerint igazságosságban és az igazság szentségében alkotott teremtmény.” (Ef. 4,22). Az új embernek, hogy egy jobb, emberibb világ építője és majdan részese lehessen, a Krisztushoz való minél tökéletesebb hasonlóságra kell törekednie, aki hozzánk vált hasonlóvá azért, hogy – az Ő segítségével – egykor mi is hasonlóvá válhassunk hozzá, ahogy a Filippiekhez írt levélben olvashatjuk: „Semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból! Inkább mindenki alázatosan a másikat tartsa magánál kiválóbbnak. Senki ne keresse csak a maga javát, hanem a másét is. Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt. Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez.” (Fil 2,3). De a „Vízöntő korának” emberétől mi sem áll távolabb, mint ez a krisztusi lelkület. Míg az Örökkévaló Krisztusban magára vette emberségünket, addig az új kor embere különböző mágikus cselekmények és lelki technikák segítségével akar istenné válni, hogy a tudatipar által belenevelt már-már isteni öntudathoz isteni mindenhatóságot követeljen magának – „mert megérdemli...” A néhai Simon mágus módjára (ApCsel 8,18) úgy gondolja, hogy a Szentlélek ajándékai (amelyeket ő „különleges képességeknek” gondol, mivel a személyes Istenben nem hisz, legfeljebb valamiféle „erőben”) pénzért megvásárolhatók, ilyen-olyan tanfolyamokon elsajátíthatók. Krisztus csodáit szívesen megismételné, viszont a kereszttől igencsak viszolyog – pedig a lényeg abban van.

A hungarizmus a nemzet minden egyes tagjától ezt az átalakulást, új emberré válást kívánja, elsősorban természetesen saját híveitől, mert valljuk, hogy a világ jobbá tételét önmagunkon kell elkezdeni, s amíg mi nem változunk, a világ sem fog. Eszmerendszerünk valóságában ez jelenti a valódi, helyesen értelmezett eugenika (fajnemesítés) elsődleges célját és értelmét, mert hiába tenyészt ki a modern tudomány – Istent játszva – genetikailag módosított, erősebb, szebb, okosabb szuperembereket, ha ezek lélekben hitványak maradnak. A változás nem a szavazófülkékben, nem is kémcsövekben és laboratóriumokban fog kezdődni, hanem a lelkekben, hogy a „homo democraticust” a mérhetetlen öntudattal és csekély értelmemmel megáldott, csak önmagáért élő tömegembert levetkőzhessük és Isten segítségével mind magunkra ölthessük az új, Krisztusibb embert, aki „testben, lélekben erős - írja Szálasi Ferenc -, szép, nemes lelkű, becsületes, önzetlen, önfeláldozó, vallásos, maga erejében bízó, fegyelmezett, engedelmeskedni, tűrni, szenvedni, dolgozni, tanulni, hinni, önállóan kezdeményezni tud, előretörő, önérzetes, bátor, kitartó, eszményekért lelkesül, a Hazáért, a nemzetért élni s ha kell, halni is kész.”

3.2 A hungarizmus viszonya az „ősvalláshoz”

„A „turáni egyistenhittel” kapcsolatos állásfoglalásunk elutasító. Meg vagyunk győződve arról, hogy a turáni egyistenhit valamikor megtette kötelességét, mikor őseink erkölcsi életének gyönyörű törvényeit megadta. Kötelességét teljesítette, az új korszakban új hivatása már nincs. Meg vagyunk győződve, hogy Krisztus Urunk azért jutott el közénk olyan könnyen, mert éppen a Fehér Ló taposta előtte a magyarság erkölcsi életében az utat. Mi nem voltunk pogányok őseink erkölcseiben, nem leszünk pogányok ivadékaikban még akkor sem, ha olyan nagyon szeretnék ezt a tényleg pogány túloldalon.”

(Szálasi Ferenc: Út és Cél)

„Néhány évvel ezelőtt még az elvilágiasodást tartottuk szinte az egyetlen veszélynek. Bár továbbra is jelen van népünk körében ez a fogyasztói szemlélet, az élvhajhászás és a hedonizmus bálványa, ma az újpogányság szelleme is erősödik. […] A kommunista évtizedek alatt próbáltak mindent elfelejtetni, ami magyar és keresztény azonosságunkat erősítette. Kisebbrendűségi érzést tápláltak belénk, azt sulykolták, hogy utolsó csatlósok vagyunk, nacionalisták és soviniszták. Ehhez újabban a kirekesztő és a rasszista jelzőt is hozzáteszik. […] A krisztusi kinyilatkoztatás magyar kultúránkban is megtestesült, azt megnemesítette és megszentelte. Ezeréves magyar kultúránk a keresztény hit nélkül nem érthető. Ezt az öntudatra ébredést mi is nagyon fontos keresztény és magyar feladatnak tekintjük.

Sajnos azonban ennek az öntudatra ébredésnek vannak vadhajtásai is. Ezek egyike a különböző vallási elemeket keverő ún. »ősmagyar szinkretizmus«. Ez a jelenség azért is nagyon veszélyes, mert kereszténynek tűnő vallási nyelvezetet használ és könnyen megtévesztheti még a vallásukat gyakorló hívőket is. Ezek közé tartoznak a Jézusról és Szűz Máriáról szóló tudománytalan állítások. Ilyenek pl. a „Jézus, pártus herceg“-elmélet, vagy a táltosok, a sámánok és a pogány ősmagyar vallás egyéb valós vagy vélt elemeinek újraélesztése. Olykor még a legnemesebb hagyományőrző mozgalmakat is felhasználják arra, hogy a pogányságot népszerűsítsék. Keresztény hitünk nem pusztán az ember istenkeresésének az eredménye, hanem Isten kinyilatkoztatásán alapul, amely Krisztusban teljesedett be.” (A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevele, 2009. szeptember 10.)

Az „ősvallást” - noha zömében magukat jobboldalinak valló emberek művelik – kénytelenek vagyunk a kulturális forradalom egyik vadhajtásának tekinteni. De mi közük a hangosan zsidózó, a kereszténységet is fröcsögve judeokereszténységnek becsmérlő, a Pilisben „szívcsakra” után kutakodó, mai „ősmagyaroknak” és „06-90-es” tv-mágusoknak a vitán felül zsidógyökerű kulturális forradalomhoz? Bár ők ennek nincsenek tudatában – ha ráébrednének, valószínűleg sokuk igen elszégyellné magát –, de nagyon is sok. Csak néhány jellegzetesség, amely a ma forgalomban lévő „ősvallást” a New Age-szellemiség fő sodrának „jobbszélén” helyezi el:

- A kulturális forradalom nyelvezetét, gondolkodásmódját és történelemszemléletét vették át és alkalmazzák (pl. Szent István „népirtást” követett el a pogányok kárára, törvényben tiltotta be a rovásírást – noha a Corpus Iurisban ilyen tárgyú törvényt nem találunk – nem volt elég „pluralista”, rákényszerítette a kereszténységet a nemzetre, diktátor volt és egyéb marhaságok) – csoda, hogy még kárpótlási igényt nem nyújtottak be az állítólagos „pogány HolokausztTM”-ért...

- A New Age vallási szinkretizmusát követik, amikor az általuk elképzelt „magyar ősvallást” gnosztikus, okkult, a ma divatos keleti vallásokra jellemző elemekkel, asztrológiával és egyebekkel próbálják teletömni.

- És végül, de nem utolsó sorban, mindezek eredőjeként (ha eddig nem lett volna világos, hogy kiknek az érdekét szolgálja mindez): harcos és engesztelhetetlen keresztényellenesség.

Őseink valódi hitvilágára csupán következtetni tudunk a kortársak feljegyzéseiből, utalásaiból, más írásos nyom, például „ősmagyar katekizmus” nem maradt ránk. Más népek talán szerencsésebb helyzetben vannak e téren: tőlünk nyugatra egészen természetes, hogy a tudomány a maga eszközeivel kutatja, rendszerezi az ősi mitológiát, mondavilágot, így az a mai napig része az adott nép kollektív örökségének, kultúrkincsének. Az örökség ápolása és továbbadása még senkit sem tett „pogánnyá”. Kevés olasznak jutna eszébe mondjuk Jupiternek áldozatot bemutatni, ugyanakkor kedvtelve olvassák őseik mondáit és büszkén adják tovább utódaiknak. Mert ez egy kultúrnépnél így természetes. Ahhoz, hogy tudjuk, hová megyünk, nem szabad elfelejtenünk azt, honnan jöttünk.

Nálunk természetesen ez is politika, mint minden. Az ősi hagyományok, hitvilág, mondák kutatása perifériára szorult, s ahová nem hatol be az akadémikus tudomány, azt a vákuumot sarlatánok, önjelölt próféták, avagy pénzéhes szélhámosok igyekeznek kitölteni. Kevés olyan valódi tudós van, aki ehhez a témához őszintén és az igazság kiderítésének igényével merne nyúlni, hisz aki jobban beleássa magát, könnyen eljuthat a finnugrista dogma kétségbe vonásához (amelyet noha többszörösen – nyelvészetileg és genetikailag egyaránt – megcáfolták már, még mindig hivatalos és egyedül üdvözítő tan) így jó esetben csupán „tudománytalannak”, kevésbé jó esetben viszont egyenesen „fasisztának” kiálthatja ki a tudóstársadalom, mielőtt kiveti magából.

A magyar vallásról rendelkezésre álló ismeretek tömör összefoglalását dr. Kiszely István: A magyar nép őstörténete című munkájában találhatjuk (amelynek megjelentetését a millennium évében az állam „meglepő módon” nem tartotta támogatásra méltónak), álljon itt néhány gondolat a műből:

„Felvetődik a kérdés, hogy miért nem maradtak fenn ősi magyar istennevek? Azért, mert ilyenek soha nem voltak. A magyarok ősei egyistenhívők voltak, egy Istent imádtak, a világegyetem teremtőjét, vagy ahogyan azt Anonymus nevezi: »a mindenek Urát«. Egyedül hozzá fohászkodtak és csak neki mutattak be áldozatokat. Theophylaktosznál ezt olvassuk: »A turkok (magyarok) csupán azt imádják és nevezik Istennek, aki a világmindenséget teremtette«. Ibn Fadlan pedig azt írja, hogy »a magyarok az égben lakozó Istent mindeneknél feljebbvalónak tartják«. Ugyancsak Anonymusnál olvassuk, hogy »Árpád vezér, akinek a mindenség Istene volt a vezetője… Tas, Szabolcs és Tétény látták, hogy az Isten győzelmet adott nekik… az isteni kegyelem volt velük«. Kézai Simonnál írta le, hogy hadba híváskor »Isten és a magyar nép szava« szólt a kikiáltók hangján. A Lehel-mondában pedig azt találjuk, hogy »Mi a nagy Isten bosszúja vagyunk«. A Képes Krónika, a Budai Krónika és Thuróczy János krónikája a magyar honfoglalást így kezdi: »Árpád a mindenható Isten kegyelmét kérte…« A kereszt jelét ott találjuk a honfoglaláskori bezdédi tarsolylemezen, a honfoglaláskori nők nyakában bizánci kereszt formájában és a szabadkai magyar temetőből származó öv csatján áldást osztó aggastyán alakjában. Őseink akár közép-ázsiai, akár későbbi, főleg kaukázusi tartózkodási helyén megismerkedtek a kereszténységgel, hiszen kaukázusi szomszédjuk, az örmények 285-ben vették fel a kereszténységet; püspökeik az onogurok között is térítettek. Prümwart püspök 926 táján Sankt Gallenben, Szent Wikbert pedig 954-ben a kalandozó magyarok között térített. A Cyrill és Metód-legendákban 860-ban a magyarok a keresztény vallás ismeretéről tettek tanúságot. A történeti források feljegyezték, hogy 945-948 táján Bulcsú és Tormás (Termacsu), majd 953-ban Gyula törzsfő Konstantinápolyban megkeresztelkedett, Ajtony, Géza és István pedig Vidinben vették fel a keresztséget.

A pusztában élő népek egyistenhívők, de az Istennel a szellemi világ lényeinek személyén vagy a táltosokon keresztül tartják a kapcsolatot. Tudják, hogy a Teremtő ott van« közöttük, szertartásaik egy része mégis a szellemi világ lényeihez kötődnek. Ott élnek szoros kapcsolatban a természettel és tisztelettel adóznak a természet elemeinek anélkül, hogy azokat bármilyen módon imádnák. A menny, az égitestek és a természeti erőket megszemélyesítő világkép ott él hitvilágukban, de az Isten messze kimagaslik közülük. Isten hírnökei a vadászmadarak. Vallásuk fontos szerepet töltött be a társadalom felépítésében és a hadviselésben. A honfoglaló magyarok vallásában a teremtő Isten az egek ura volt és az ő akaratából uralkodott népén a főfejedelem. Ősi egyistenhitünk bizonyítéka, hogy összes hittel kapcsolatos szavunk török, belső-ázsiai eredetű (Isten, lélek, imád, menny, is [szent], ül, megszentel, boldog, böjt, vétek, bűn, bocsát, búcsú, hisz, hit, teremt, örök stb.). Úgyszólván az egész Bibliát le lehetne fordítani a honfoglalás kori magyarságunk nyelvével. »Pogány kori« szókincsünkből jóformán csak a »Fiúistenre« vonatkozó hit emlékei hiányoznak.”

Őseink a fellelhető adatok szerint nem voltak a szó klasszikus értelmében pogányok (többistenhívők, bálvány-imádók, stb.), vallásuk monoteista (egyistenhívő) volt, amely útjuk során több-kevesebb keresztény elemmel gazdagodhatott. Tehát jó okunk van feltételezni, hogy a magyarság az első ezredfordulón nem vallást, csupán rítust (szertartást) váltott, hogy a korabeli Európa keresztény népeinek közösségébe beilleszkedjen, s nem utolsó sorban azért, hogy a Magyar Királyság Szentszék általi elismertetésével (a Szentkorona visszaküldése Istvánnak) mind a német, mind a bizánci hódító törekvéseknek elejét vegye. A Szentszék általi koronaküldés az adott korban nagyjából olyasmi súlyú diplomáciai aktus volt, mint amikor manapság egy országot felvesznek az ENSZ tagjai közé. Itt kell megjegyeznünk azt a meglehetősen ritkán hangoztatott tényt, hogy az első ezredfordulón nem „kereszténység” és „pogányság” vívott élethalálharcot a Kárpát-medencében, hiszen nem csak István, de Koppány horka is keresztény volt (utóbbi valószínűleg bizánci rítus szerint), hanem az Árpád-házban az elkövetkező évszázadokban is gyakori trónviszályról volt szó (kié legyen a hatalom), tehát a szembenállás politikai eredetű volt. A „keresztény – pogány” szembenállásra tehát nincs számottevő bizonyíték, hacsak a Szörényi - Bródy páros „István a király” című rockoperáját nem tekintjük „történelmi forrásnak”...

Az ősi hit elemei mind a mai napig tovább élnek, mivel a kereszténység a tanításával nem ellenkező elemeket, szokásokat „megkeresztelte” (inkulturáció), ahogy más világrészeken is van rá példa, hogy a helyi szokások, hiedelmek egy része a kereszténységben, keresztény tartalommal él tovább (ettől egyetemes az Egyház, többek közt). Elég itt a magyarok Mária(Boldogasszony)-tiszteletére utalni, amely a római rítus felvétele előtt is létezett (erről számol be Szent Gellért püspök is), s a rítus felvétele után teljesedett ki, úgy, hogy még a reformáció sem tudta kiirtani a nép lelkéből (ősi himnuszunk, a „Boldogasszony anyánk...” kezdetű fohász is erre utal). De a népi vallásosság számos eleme (ünnepekhez kötődő népszokások, fogalmak, ünnepek nevei, a népművészetben alkalmazott sajátságos motívumok, stb.) is őseink hitvilágában gyökerezik.

A kereszténység tehát a hungarizmus felfogásában nem „elpusztítója”, hanem kiteljesítője az ősi magyar vallásnak, így vele szembeállítani teljesen értelmetlen. A magyarság évezredes istenkeresése, igazság utáni olthatatlan vágya nyert kiteljesedést azáltal, hogy amit őseink lelkiismeretük szavára és a Szentlélek sugallatára már megsejtettek („a magyarok az égben lakozó Istent mindeneknél feljebbvalónak tartják” - Ibn Fadlan), azt a kinyilatkoztatott vallás és a hozzá tartozó rítus felvételével immár bizonyosan tudták és hitték. A magyarság erkölcsiségében – kinyilatkoztatás hiányában – a természettörvény józan ésszel belátható parancsainak engedelmeskedve készült fel Krisztus befogadására. „Amikor a pogány törvény híján a természet szavára jár el a törvény szerint, törvény híján saját magának a törvénye. Ezzel igazolja, hogy a törvény szabta cselekedet a szívébe van írva. Erről lelkiismerete tanúskodik és önítélete, amely hol vádolja, hol menti majd azon a napon, amelyen evangéliumom szerint Isten Krisztus által ítélkezik az emberek rejtett dolgai fölött.” (Rom 2,14)

A valódi magyar ősvallás történelmünk, múltunk része, de „kötelességét teljesítette, az új korszakban új hivatása már nincs”. A majdani hungarista államnak a sarlatánok, igazságkereső embertársaik hiszékenységéből és misztikum utáni vágyából nyerészkedők kiiktatása mellett azonban kötelessége buzdítani és támogatni a magyar nép régmúltját, eredetét kutatókat, a magyar írás, a magyar nyelv, népművészet, szimbolika, mondakincs és hitvilág avatott feltáróit, mert ezek kollektív örökségünk részei, elválaszthatatlanul hozzánk tartoznak, mindezekkel együtt és ezek által vagyunk, akik vagyunk, s a legcsekélyebb okunk sincs arra, hogy szégyenkezzünk miattuk. „Küzdelmes múltunk ismerete nélkül nem lehet becsülni a jelent, lelkesedni a jövőért. Csak a múlt tiszteletén épülhet fel a reményteljes jövő.” (gr. Széchenyi István). Ezért kötelességünk felkutatni, megmenteni és megőrizni mindent, amit a magyar lélek az évezredek során alkotott, és ezen kincseket utódainknak továbbadni. De ezen kutatásoknak a tények, bizonyítékok talaján kell állniuk, az álmodozást, eredetmonda-fabrikálást nyugodtan meghagyhatjuk azon népeknek, akik (történelem és valós hagyományok, értékek hiányában) erre valóban rászorulnak. „Mi nem az újpogánysággal fogjuk kiverni a liberális rendszer pogányait – mondja Szálasi – , hanem a mélységes istenhitben gyökerező magyar nemzetiszocializmussal.”

3.3 Kereszténység vagy „judeokereszténység”?

„A zsidó vallást minden keresztény, eo ipso hogy keresztény, természetesen tévedésnek tartja: tárgyilag indokolatlan szembehelyezkedésnek Krisztussal s a keresztény kultúrával.”

(Bangha Béla SJ: A szeretet vallása és a harcos kereszténység)

„Volt egy komikus jelenete a milleneumi ünnepségeknek. A díszmagyarba öltözött megye és város leiramodott a nagymise után a várhegyről a zsinagógába. Minek? Imádkozni vagy tüntetni? Nem vezet szűkkeblűség, sem előjogokat nem akarok a katolicizmus részére, de nem tudom belátni, hogy katolikus minek megy zsinagógába? A templom nem parádé-piac, a templomjárás sem ceremónia, sem komédia.”

(Prohászka Ottokár: Bazilika és zsinagóga, 1896)

Mint láttuk, az újpogányság igen jól illeszkedik a kulturális forradalom profiljába, a New Age számos hiedelmét magáévá téve. Ez azonban még mindig kevés lenne ahhoz, hogy a hitükben ugyan megingott, de népük és hazájuk iránt változatlanul erősen elkötelezett testvéreinket félrevezesse. Attól, hogy valaki Krisztusnak, illetve korábbi egyházának hátat fordított, még nem biztos, hogy okvetlenül a Vízöntő karjaiba veti magát és jógázni kezd, esetleg spiritiszta szeánszokra vagy agykontroll tanfolyamokra fog mászkálni. Ha a teljes behódolást az új kor szellemiségének nem is érhetik el, törekednek legalább a keresztény kultúrával való szembefordulás elmélyítésére, állandósítására, hogy a fő ellenséget – Krisztus egyházát – gyengítsék. Ehhez – zsidó gyökerű világnézetnél igencsak meglepő módon – nem restek az antiszemitizmust is felhasználni. Pogány oldalon gyakran hangoztatott érv ugyanis, hogy azért kell elvetni a kereszténységet, mert az csupán a judaizmus egy reformirányzata, zsidó szekta, és különben is: Jézus zsidó volt, Saul rabbi (Szent Pál apostol) nemcsak zsidó, de farizeus is, aki „jól elzsidósította” a kereszténységet... Ahhoz, hogy ezekre a „komoly és megalapozott” ellenvetésekre érdemben felelni tudjunk, alaposan szemügyre kell vennünk mind a zsidóság, mind a kereszténység istenképét, ünnepeit és legfőképpen a kinyilatkoztatást, vagyis az ó- és újszövetségi Szentírást.

A Biblia könyveinek listája (kánon) már a keresztény ókor hajnalán kialakult, hitünk szerint a Szentlélek sugallatára. E sugalmazásnak kell betudnunk, hogy a kánonba olyan könyvek és iratok is bekerültek, amelyek sugalmazott volta a felületes szemlélő számára legalábbis megkérdőjelezhető (elég itt csak az átokzsoltárokra, illetve a zsidó honfoglalás történetére gondolnunk), míg ezzel szemben a prófétai irodalom sugalmazottságát kevesen vonnák kétségbe. Nehezen megy a fejünkbe, hogyan is tarthatja szentnek az Egyház az Ószövetséget, amikor annyi borzalom, a keresztény ember számára visszataszító és bűnös dolog van benne.

A kritikai szentíráskutatás, illetve a folyamköz (Mezopotámia) területén előkerült feljegyzések (sumér és akkád nyelvű irodalom), valamint az óegyiptomi bölcseleti irodalom mind mélyebb kutatása azonban sok kérdésünkre választ adhat. E kutatásokból kiderül, hogy az Ószövetség nem tisztán zsidó szellemi termék (ismerve a zsidókat, ezen a tényen meg sem lepődünk...), számos történet, elbeszélés, erkölcsi szabály, bölcseleti irat más népek vallásos irodalmából lett átemelve és beillesztve. Ilyen például a Példabeszédek könyve XXII. fejezet 11. verstől kezdődő rész, amely gyakorlatilag egy Amenope nevű egyiptomi bölcs művének szó szerinti fordítása (az eredeti szöveget tartalmazó papiruszt a British Múzeumban őrzik). De említést érdemel a vízözön története is, amely viszont a sumér Gilgames eposzban leírt történet átdolgozása (Noé=Ut-napistim).

Ha elfogadjuk azt az alapelvet, hogy Isten nem csak és kizárólag a zsidóknak nyilatkoztatta ki magát és igazságait (és ugyan miért ne fogadnánk el ezt), akkor az Ószövetséget úgy tekinthetjük, mint mindazon kinyilatkoztatások gyűjteményét, amelyet Isten az ókori kelet emberének átadott (őskinyilatkoztatás, mezopotámiai és egyiptomi bölcseleti irodalom, kiegészülve a profetikus irodalommal), s amelyeket az Ószövetség őrzött meg az évezredek folyamán, míg eredetijük gyakran elveszett, vagy csak töredékesen került elő a történelem viharaiból. Mivel Isten a rosszból is képes jót kihozni, a zsidók plagizálásra és szellemi „kölcsönzésre” való hajlamát arra használta fel, hogy ezeket az örökérvényű igazságokat az egész emberiséggel közölhesse. Tehát a zsidók azzal, hogy „lenyúlták” ezeket a szövegeket, megmentették őket a jelenkor számára. Jusson eszünkbe, hogy az egyiptomi írást csak a XIX. század elején fejtették meg, arról pedig, hogy a sumérok egyáltalán a világon voltak, alig száz-egynéhány éve szereztünk tudomást, így az eredeti iratok (már amelyek túlélték az elmúlt négy-ötezer évet) az emberiség számára egészen korunkig gyakorlatilag hozzáférhetetlenek voltak.

Említettük, hogy az Ószövetség számos része a mai kor emberének teljesen elfogadhatatlan, a keresztény erkölcstan által semmi szín alatt nem igazolható dolgokat tartalmaz (például zsidó honfoglalás, az őslakosság kiirtása, stb.). Ha megmaradunk annál az alapfeltevésnél, hogy ezek is isteni sugalmazásra kerültek bele a Szentírásba, akkor már csak azt kell megvizsgálnunk, vajon Isten mit akart ezekkel a tudomásunkra hozni. A Szentírás ugyanis nem csak egy adott kor emberének fogalmaz meg üzenetet, hanem az egész emberiség számára van mondanivalója, minden térben és időben. Az Ószövetség – és az azt megelőző, nem zsidóknak adott (un. „ős”) kinyilatkoztatás, amelyet szintén az Ószövetség őrzött meg – Isten fokozatos pedagógiai tervének része, amely tekintetbe veszi az adott kor emberének kulturális színvonalát (vagy ennek hiányát), felfogó képességét és fokozatosan, ezekhez igazítva adagolja a kinyilatkoztatást, próbálja alakítani az ember erkölcsi életét. Ahogy a hat éves gyermeket sem egyből az egyetemre küldik, hanem az először a korának megfelelő oktatást kap, hogy aztán később, felcseperedve kitárulhasson előtte a világ. Szent Pál szavai erre is érvényesek: „Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy éreztem, mint gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat.” (1Kor 13,11) Ezt a nézetet látszik alátámasztani, hogy maga az Ószövetség is mutat némi erkölcsi fejlődést, tisztulást, időben Krisztus felé haladva (prófétai íratok). Az emberiség Krisztusban jutott el a „felnőttkorba”, ezt a „felnőtté válást” volt hivatva előkészíteni, segíteni az Ószövetség, ahogy az emberiség összes Isten-keresése, hogy mindez Benne teljesedjék ki. Viszont Benne és általa „a korábbi törvény megszűnt mint hatástalan és erőtlen, a törvény tudniillik nem vezetett el a tökéletességre, csak előkészítője volt egy jobb reménynek, amely közelebb visz az Istenhez.” (Zsid 7,17). Így a szentpáli hasonlatnál maradva, miután Krisztusban az emberiség felnőtté lett, végleg el kell hagynia a „gyermeki dolgokat” (az Ószövetség pl. eltűrte a többnejűséget, a válást, ahogy helyeslően szólt a pogány népek kiirtásáról is, de mindez Krisztus eljövetelével érvényét vesztette). Amit tehát Jézus a Mózesi törvény által lehetővé tett válásról mondott - „Mózes szívetek keménysége miatt engedte meg, hogy elbocsássátok feleségeteket, de ez kezdettől fogva nem így volt.” (Mt 19,7) – nyugodtan vonatkoztatható az Ószövetség más, keresztény szemmel elfogadhatatlannak tűnő rendelkezéseire, példázataira is és ezek így is kezelendők.

A fentiekből kiindulva annyit nyugodtan kijelenthetünk: nyilvánvaló, hogy Isten nem a leírt példák követésére akart minket buzdítani... Számos negatív példázat is található a Szentírásban, sőt, Jézus is felhozott néha ilyeneket kellően kisarkítva, hogy hallgatói számára egyértelművé tegye ezek helytelen és elvetendő voltát (például Mt 21,33: példabeszéd a gonosz szőlőmunkásokról). Valami ilyesmiről lehet szó a jelen esetben is. Ha párhuzamot vonunk Jerikó városának elfoglalása és a magyarországi zsidó honfoglalás közt talán derengeni kezd valami, hogy Isten mire is akarta felhívni a figyelmünket e történetek közlésével...

Mint azt a „Kulturális forradalom – a nyugati kultúra alkonya” című részben már bővebben tárgyaltuk, egy kultúrát, egy civilizációt nem csak fegyveres erővel lehet megsemmisíteni, sőt fegyver nélkül lehet csak igazán. Erre kell, hogy figyelmeztessen minket Jerikó története. A zsidók harsonaszóval körüljárták a város falait, a lakosok nem vették komolyan a veszélyt, így a falak leomlása után védtelenné váltak a hódítókkal szemben, azok pedig felkoncolták az egész lakosságot. Ugyanezen zsidók kései leszármazottai a XIX. század második felében egy szál batyuval, nyomorultul szivárogtak át a Kárpátokon, miután Galíciában (ahogy korábban Oroszországban) kitelt a becsületük, és a helyiek tudtukra adták: jól megvannak nélkülük. A liberális magyar politikai elit pedig nem vette komolyan a veszélyt, így a „batyusok” leszármazottai, miután hozzáláttak Magyarország évezredes védőfalainak (kereszténység, nemzeti kultúra, hagyományok) „szétkürtöléséhez”, majd hatalomra kerülve – 1919, majd 1945 - likvidálták a magyar értelmiséget és arisztokráciát, hogy a helyébe lépjenek.

Összefoglalva a fentieket talán nem járunk messze az igazságtól, ha az Ószövetséget mint az egész emberiségnek szóló, az ókori keleten élő népek (egyiptomiak, sumérok, zsidók, stb.) bölcseinek kinyilatkoztatott, s az Ószövetség zsidó szerzői által megörökített és ránk hagyományozott vallási és erkölcsi igazságok gyűjteményének, illetve Isten figyelmeztető üzenetének fogjuk fel, amely az Újszövetségben, Krisztus tanításában nyerte el végső értelmét. Az Ószövetséget (ha nem is azonos formában) mind a judaizmus, mind a kereszténység szent könyvnek tartja, de ebben ki is merült a hasonlóság, hiszen a két vallás a benne foglaltakat homlokegyenest eltérően értelmezi. A tízparancsolat itt is-ott is ugyanaz, de a judaizmus azt a zsidóságon belüli viselkedési normaként fogja fel, tehát szerinte a parancsolatok azt tiltják, amit egyik zsidó nem tehet meg a másikkal, viszont egy kívülállóval (gój) minden lelkifurdalás nélkül. A kereszténységben viszont nincs kettős mérce, ezért megköveteli a Krisztusban hívőktől, hogy a parancsokat mindenkivel szemben (akár keresztény, akár nem; akár barát, akár ellenség) tartsák be, „hiszen a parancs: ne törj házasságot, ne ölj, ne lopj, a másét ne kívánd, s ami egyéb parancs még van, mind ebben az egyben tetőződik: Szeresd embertársadat, mint saját magadat. A szeretet nem tesz rosszat az embertársnak. A törvény tökéletes teljesítése tehát a szeretet.” (Róm. 13,9).

A judaizmus is megalkotta a maga „újszövetségét”, a babiloni Talmudot, amely a misnából (tanítás) és gemarából (a rabbik magyarázatai, vitái) áll, és nagyobb tekintélynek örvend, mint maga a Tóra (Ószövetség). Ha a két iratot (Talmud és az Újszövetség) összehasonlítjuk, beláthatjuk, hogy mennyire nincs igazuk sem a judeokeresztényező pogányoknak, sem a zsidókat a mi „idősebb testvéreinknek” becézgető, hozzájuk törleszkedő, „polkorrekt” keresztényeknek. A két istenképet összevetve megállapíthatjuk, hogy a zsidók a Talmudban saját képmásukra és hasonlatosságukra teremtettek maguknak egy istent, aki éppen olyan, mint ők: személyválogató, gyűlölködő, a bűnt még a sokadik unokán is megtorló, aki haragszik, majd meggondolja magát, tehát teljesen emberi. Milyen Istent állít elénk ezzel szemben Jézus? Végtelenül szerető, a megtérő bűnösnek számtalanszor megbocsátó, igazságos és minden emberi képzeletet és fogalmat meghaladó Atyát. Az Ő abszolút igazságossága (a bűnért büntetés jár) és végtelen szeretete (ezt a büntetést magára vállalta helyettünk) egyszerre nyilvánul meg a megváltás művében, „mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16).

A kereszténység – szemben a judaizmussal – univerzális (katholikosz = egyetemes), tehát minden embernek szól, az üdvösség elnyerését az ember személyes döntésétől teszi függővé, nem pedig a származásától. Ez az egyetemesség nem mai keletű, egyidős az Egyházzal, és éppen az a Szent Pál apostol volt az egyik legharcosabb szorgalmazója és támogatója, akit a túloldalon ma csak „Saul rabbiként” emlegetnek.

Az említett „Saul rabbi” és a zsidóság viszonyára jellemző a következő eset, amelyet az Apostolok Cselekedeteiben olvashatunk, hogyan végződött Pál látogatása a pizidiai Antiochiában: „A következő szombaton csaknem az egész város összegyűlt, hogy hallja az Isten szavát. Amikor a zsidók meglátták a nagy tömeget, irigység fogta el őket, s rágalmakat szórva próbálták Pál szavait meghazudtolni. De Pál és Barnabás bátran megfeleltek nekik: »Először nektek kellett volna hirdetnünk az Isten szavát. De mert visszautasítottátok és méltatlannak ítéltétek magatokat az örök életre, most a pogányokhoz fordulunk. Ezt a parancsot adta nekünk az Úr: A pogányok világosságává tettelek, hogy üdvösségük légy egészen a föld végső határáig.« Amikor a pogányok ezt meghallották, örültek, és magasztalták az Isten szavát, s hittek is mind, akik az örök életre voltak rendelve. Elterjedt az Úr szava az egész környéken. A zsidók azonban felbujtották az előkelő vallásos asszonyokat meg a város tekintélyesebb férfiait, és üldözést szítva Pál és Barnabás ellen, elűzték őket a vidékről.” (ApCsel 13,44). Ez Szent Lukács beszámolója szerint több más városban is megismétlődött, míg Jeruzsálemben „az ázsiai zsidók meglátták (Pált) a templomban, s felizgatták a tömeget. Kezet vetettek rá, és elkezdtek kiabálni: Izraelita férfiak, segítsetek! Ez az ember mindenütt a nép, a törvény és a szent hely ellen tanít. Még pogányokat is hozott a templomba, és megfertőzte ezt a szent helyet.” (ApCsel 21,27). De még a jeruzsálemi egyházban is akadtak, akik nehezményezték Pál magatartását, és ugyanazt vetették a szemére, mint a zsidók: „Látod, testvér, hány ezren vannak a zsidók között, akik megtértek, de azért buzgón tartják a törvényt. Felőled viszont azt hallották, hogy arra tanítod a pogányok közt élő zsidókat, pártoljanak el Mózestől, azt mondván nekik, hogy ne metéltessék körül a gyerekeket, s ne éljenek a szokások szerint.” (ApCsel 21,20) Végül „a zsidók összeszövetkeztek, s átok terhe alatt megfogadták, hogy sem nem esznek, sem nem isznak, míg meg nem ölik Pált” (ApCsel 23,12), de csak annyit sikerült elérniük, hogy mint római polgár a császárhoz fellebbezett, így Rómába került. A hagyomány szerint több évnyi római működés után (házi őrizetben tartották) itt fejezték le Kr. u. 67-ben.

Ha a Saul rabbit emlegetők vették volna a fáradtságot, és legalább átfutják az Apostolok Cselekedeteit és Pál leveleit, talán egy kicsit elgondolkoztak volna, mielőtt ostobaságokat irkálnak és tanítanak. A levelekben ugyanis semmi nyoma sincs a kereszténység elzsidósításának, sőt: éppen Pál volt az, aki szorgalmazta a nemzsidók térítését, illetve azt, hogy a mózesi törvény előírásait (körülmetélkedés, disznóhús tilalom, és még több száz nyakatekert parancs) semmiképpen sem szabad a „pogányokra” rákényszeríteni, mert az üdvösség Krisztusban van, nem ezekben. „Nincs többé zsidó vagy görög – írja Szent Pál –, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban.” (Gal 3,28)

A leglényegesebb kérdés (amiben sohasem lesz egyetértés): a szegletkő és egyben a botránykő egyértelműen Krisztus. A kereszténység szerint az ószövetségi jövendölések beteljesedése Jézus működése, megfeszítése és feltámadása, így ha elfogadná a zsidóság megváltástanát (a Megváltó még nem jött el, de ha eljön, elhozza a világuralmat a zsidóknak), megtagadná Krisztust, és megszűnne kereszténység (cristianus - krisztusi, Krisztushoz tartozó) lenni, önként hajtaná fejét az eljövendő antikrisztus – és hívei – igájába. Ha ellenben a zsidóság fogadná el a tényt, hogy a megváltó már eljött, és mindenki számára elhozta a kiengesztelődés ajándékát, akkor a zsidók megszűnnének zsidók lenni (ami – valljuk be – túl szép ahhoz, hogy igaz lehessen, bár egyszer be kell következnie).

Jézus számunkra szegletkő, második isteni személy, Megváltó, istenember, míg a Talmudista irodalomban a legudvariasabb megfogalmazásban is legfeljebb „fattyú” (a kevésbé „udvarias” titulusokat inkább hagyjuk). „Jézus zsidó volt” – harsogják mindezek ellenére azok, akinek értelmesebb már nem jut eszébe, és a végtelen Istent mindenképpen valami véges emberi kategóriába (faj) akarják belegyömöszölni, süketek lévén mindarra, amit tanított. Mint látjuk (Talmud), a zsidók nem igazán ragaszkodnak ahhoz, hogy Jézus közülük származott volna...

Nézzük tehát, ki is „volt” Jézus (a kiemelés szándékos, a múlt idejű létige használata az örökkévaló jellemzésére már önmagában is jellemző). A Szentírás a Megváltó származásával kapcsolatban József családfáját ismerteti, hogy ezzel is bizonyítsa, hogy az ószövetségi jövendölések (miszerint a Megváltónak Dávid családjából kell származnia) benne teljesedtek be. Viszont a családfa, ahol az ősöket „ez ennek a fia, az annak a fia” szerkezetben sorolják fel egészen Józsefig, Jézusnál hangnemet vált. Máté 1,16 alatt ezt olvassuk: „Jákob fia pedig József, Mária férje. Mária a Krisztusnak nevezett Jézus szülő anyja.”, tehát nem nevezi Jézust József fiának, csupán Józsefet Mária férjének. Utalva itt az ugyancsak ószövetségi jövendölésre, miszerint „a szűz fiút szül”.

Mária származásáról az evangéliumok elég szűkszavúan nyilatkoznak. Annyit tudunk meg róla, hogy Galilea Názáret nevű városából származott. Galileáról azt érdemes megemlíteni, hogy zsidó lakosságát Kr. e. 720-ban II. Szargon asszír, Kr. e. 588-ban Nabu-kudurri-usszur babiloni király (a Bibliában Nabukodonozor néven szerepel) hurcolta fogságba a folyamközbe („babiloni fogság”), helyükre pedig onnan telepített másokat, így Galilea lakossága Jézus idején feltételezhetően zömében nem zsidókból állt (innen a neve is: Galil hag gojim = pogányok földje), akik a zsidó vallás egyes elemeit átvették, akárcsak a tőlük délebbre lakó, hasonló származású szamaritánusok. Szent Lukács egy helyen Erzsébet, Keresztelő Szent János édesanyja rokonának nevezi Máriát (Lk 1,36), akit viszont „Áron lányai közé tartozónak” mond (Lk 1,5; tehát valószínűleg Lévi törzséből származott). A rokonság fokáról azonban az evangéliumok hallgatnak, magát a rokonság tényét is csak Szent Lukács említi meg. Ezen adatok alapján – némelyek szerint – Jézus zsidó származása vitatható. Akinek tehát éppen nincs jobb dolga, vitassa. Szent Pál szavaival élve „test szerint közülük származik”, tehát a törvény előtt zsidónak, Dávid leszármazottjának számított, hogy az írások beteljesedjenek. A származás kérdésének csak ebből a szempontból (próféciák, üdvtörténet) van jelentősége, tanítása, megváltói műve szempontjából teljesen érdektelen. A fentiekből világossá válik, hogy a „kiválasztottság” keresztény értelemben mit is jelent. A zsidóság annyiban tekinthető kiválasztottnak (és semmi másban), hogy a Megváltónak Izrael területén (Betlehem) kellett megszületni, Dávid családjában. Ez a kiválasztottság a Megváltó eljövetelével beteljesedett, attól kezdve a „kiválasztott nép” Krisztus követőinek közössége, az egyház.

Ha szemügyre vesszük a két vallás ünnepeit, az ellentét még inkább szembeszökő. A két nagy keresztény ünnep időben valamely zsidó ünnephez (is) köthető. Karácsonykor (téli napforduló) mi a Megváltó, a fény születését ünnepeljük. Ebben az időben tartja a vallásos zsidóság a hanuka ünnepét, amelyben arról emlékeznek meg, hogy Kr. e. 165-ben a zsidók visszafoglalták Jeruzsálemet IV. Antiochosztól, és újra felszentelték az azelőtt pogány szentéllyé alakított templomot. Húsvétkor mi Krisztus feltámadását ünnepeljük, a zsidók az Egyiptomból való kivonulást, az egyiptomiak kifosztását, elsőszülöttjeik halálát. A purimnak, ennek a jellegzetesen zsidó mentalitású ünnepnek viszont nincs keresztény megfelelője. Ekkor a zsidók azt ünneplik, hogy a Kr. e. V. században I. Xerxész uralkodása alatt nyolcvanezer nemzsidót mészároltak le válogatás nélkül a Perzsa Birodalomban.

A kereszténység legnagyobb ünnepein az Istent ünnepli. A megtestesülést, a megváltást és a feltámadást, a zsidóság pedig valakiknek a kifosztását, meggyilkolását, valakik fölött aratott katonai győzelmet ünnepel vallási ünnep gyanánt. Olyan dolgokat is képes a vallás dicsfényébe állítani (purim), amivel más nép nemhogy dicsekedne, de örök szégyene lenne.

A fentieket alaposan végiggondolva megállapíthatjuk, hogy a kereszténység és a judaizmus kölcsönösen kizárja egymást. Nem is beszélve a két vallás erkölcséről és gyakorlatáról, ünnepeiről. Aki mindezek ellenére még képes a két vallás között párhuzamokat vonni, hasonlóságokat, megfeleléseket keresni, illetve egyenlőség jelet tenni a kettő közé... – az már tényleg menjen orvoshoz.

3.4 A hungarizmus viszonya az egyházakhoz

„Kutatva, hogy miért helyezkedik szembe a vallás a nemzetiszocialista mozgalmakkal, két lényeges okot találunk. Ezeket az okokat mozgalmunkban felvilágosító munkával ki kell küszöbölnünk.
Az egyik okot az Egyháznak a vallási és világi totalitásra való törekvése adja. A vallási totalitásra való törekvés krisztusi parancsra történik, tehát ez tőlünk függetlenül is abszolút helyes. Az Egyháznak világi totalitásra való törekvése azonban csak a krisztusi parancsok gyarló emberi félremagyarázásán és bűnös „mellémagyarázásán" alapszik.
Az Egyház a két törekvésének ellentétes széthúzó ereje miatt határozottan kettéválasztható két külön lényegre bomlott. Az egyik a vallási Egyház, a másik a politizáló Egyház. A mi mozgalmunknak a vallási Egyházzal soha semmi baja nem lesz, sőt bennünk fogja minden körülmények között legigazibb, leghívebb, legerősebb támaszát megtalálni. A politizáló Egyházat azonban mozgalmunk semmilyen formában nem fogja tűrni.”

(Szálasi Ferenc: Út és Cél)

A Hungarizmus – alapítójának nyomdokain járva – élesen szétválasztja a hitvalló és a politizáló Egyházat. „Mi igaz hittel és meggyőződéssel fogjuk vallásunkat vallani – mondja Szálasi –, de nem értünk egyet azzal, hogy a politizáló egyházak szabják meg, milyen egyházpolitikai feltételek teljesítése mellett üdvözülhetünk csak. Ezt az üdvözülést kizárólag csak vallási egyházak biztosíthatják számunkra, ennek feltételei pedig Krisztus Urunk tiszta törvényeitől függnek és nem az egyházak politikai elgondolásaitól.”

A hitvalló egyházhoz tartozik az alsó papság illetve a lelkészek jelentős része, akik Isten és embertársaik szolgálatára tették fel az életüket, szerves részei a nemzet közösségének, amelynek egyben élő lelkiismeretét is jelentik. De ide tartozik minden hitét megvalló és azt tevékenyen megélő keresztény is (az Egyház ugyanis nem csak a klérust jelenti). A politizáló egyházhoz azon egyházi vezetők, magukat nagy hangon keresztényként reklámozó politikai törtetők, illetve híveik sorolhatók, akik szerint az elszakított területeken másodosztályú emberként élő magyar testvéreink nem igénylik az anyanyelvi istentiszteletet, akik úgy vélik, hogy csángók nem léteznek, s akik napjában háromszor kérnek bocsánatot a zsidóktól egy mítoszért (6 millió + ÁFA)... Ők gyakran még magától Krisztustól is elhatárolódnának, ha az éppen regnáló hatalom azt várná tőlük (s e nemes gesztusért még esetleg némi állami támogatást is kilátásba helyezne), nem is beszélve a zsidó hatalom előtti csúszás-mászásról, szinte már kötelező jellegű Holodisneyland-járásról. Mindezt azért, mert ezek az emberek megszűntek a szó legszorosabb értelmében vett papok, lelkipásztorok vagy akár csak keresztények lenni; csupán kicsinyes hivatalnokok, sáfárok, akik osztanak, szoroznak; szívük és lelkük e világhoz tapadt; ama hitben élnek, hogy az Egyházat a pénz tartja fent, amelyet csak és kizárólag az aktuális hatalom kegyeitől remélhetnek (legyen az Habsburg, orosz vagy zsidó)... Ha még hinnének egy csöppet is Istenben, ha megvolna bennük a katakombák keresztényeinek elszántsága, az egyházi élet felvirágozna, hitük kisugározna az egész nemzetre és a templomok megtelnének valóban hívő emberekkel.

Jól példázza ezt a lakáj lelkiséget Erdő Péter bíboros viselkedése az óbudai Lajos utcában található ortodox zsinagóga 2010. szeptember 10-én történt avatásán, ahol a szerencsétlen Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettest minden pedálozása ellenére egyszerűen levegőnek nézték a zsidók (az árulót ugyanis két helyen vetik meg). „Egy katolikus minek megy zsinagógába?” - vetődik fel bennünk a Prohászka által 1896-ban feltett kérdés. Főpásztorunk (akiben ez a kérdés szemlátomást nem vetődött fel), a honvédő Tomori, a hitvalló Mindszenty és megannyi kiváló magyar főpap utóda a bíborosi pileolus (bíbor színű fejfedő) helyett fekete kipában, a nyakában függő feszületet ingzsebébe rejtve jelent meg a ceremónián, ahol egyébként semmi keresnivalója sem volt. A zsinagógában ezek szerint a magyar katolicizmus legfőbb méltósága már nem Krisztus követe? (2Kor 5,20) Azt ugyan megjövendölte a mi urunk, hogy követőit zsinagógákba fogják hurcolni (Lk 12,11) és ott megostorozzák (Mt 13,9), de azt egy árva szóval sem mondta, hogy mi magunk menjünk oda, ráadásul az imént ismertetett módon...

Jézus talán nem csak saját kora farizeusaira utalt, amikor azt mondta: „Mózes tanítói székében ülnek. Tegyetek meg és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket, mert bár tanítják, de tetté nem váltják.” (Mt 23,2). Egy állítás igaz volta ugyan nem függvénye az azt kijelentő erkölcsi állapotának, így kétszer kettő akkor is négy, ha egy gyilkos mondja, viszont a templomok padsoraiban nem filozófusok ülnek, hanem hétköznapi emberek, akik okkal várják el, hogy az igazság hirdetője az igazság szerint is éljen. De ezt várja tanítványaitól maga az Üdvözítő is: „a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat!” (Mt 5,16). Krisztus nem véletlenül figyelmezteti követőit: „Ti vagytok a föld sója. Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg? Nem való egyébre, mint hogy kidobják, s az emberek eltapossák.” (Mt 5,13). Ahogy nem csak a laodiceai híveket inti és korholja a következő szavakkal, hanem az összes hasonló cipőben járó keresztényt is, minden korban: „Ismerem tetteidet, hogy se hideg, se meleg nem vagy. Bárcsak hideg volnál, vagy meleg! De mivel langyos vagy, se hideg, se meleg, kivetlek a számból. Azt mondod: Gazdag vagyok, dúsgazdag, nincs szükségem semmire. – Nem látod, hogy nyomorult vagy, szánalomra méltó, szegény, vak és mezítelen? Azt tanácsolom neked: Végy tőlem tűzben kipróbált aranyat, hogy meggazdagodj; fehér ruhát, hogy felöltözz, s ne lássék szégyenletes meztelenséged; kenetet, hogy megkend szemedet és láss.” (Jel 3,15).

Mindezekről óhatatlanul Szent Péter tagadása juthat eszünkbe, aki előbb égre-földre esküszik, hogy a halálba is követi mesterét, a főpap udvarán mégis inkább az emberekre van tekintettel és „elhatárolódik”. De Péternek legalább nyomban utána „eszébe jutott, mit mondott neki az Úr: »Mielőtt ma megszólal a kakas, háromszor megtagadsz.« Kiment és keserves sírásra fakadt.” (Lk 22,61). Megtért és megerősítette testvéreit is (Lk 22,32), ahogy az Üdvözítő megjövendölte, majd később tényleg követte Urát a kereszthalálba (fejjel lefelé, mert méltatlannak tartotta, hogy úgy haljon meg, mint a mestere). Főtisztelendő és tiszteletes urak – tisztelet a kivételnek –, mikor veszik észre, hogy az a bizonyos kakas már rekedtre kukorékolta magát?

Az egyes egyházi vezetők politikai csetlés-botlásai, megfelelési kényszertől fűtött közszereplései valamint politikailag korrekt „harminc ezüstös” benyögései még keresztény testvéreink némelyikében is képesek megingatni a hitet. Más kérdés, hogy milyen hit az, amelyet néhány hitvány ember képes megingatni. Aki mások bűneire, hiteltelenségére hivatkozva fordít hátat Istennek és a keresztény közösségnek az valószínűleg maga is rendelkezik jó néhánnyal – de másra haragudni mindig könnyebb, mint magunkba nézni. „Ti is el akartok menni?” – kérdezhetnénk Jézussal a politizáló egyházon megbotránkozó, hitünkben megingó testvéreinktől. De mi hungaristák – ha tényleg azok vagyunk – erre a jézusi kérdésre csak azt válaszolhatjuk jó lelkiismerettel, amit Szent Péter mondott: „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás.” (Jn 6,68). Számunkra az Egyház isteni eredetét semmi sem bizonyítja ékesebben, mint éppen gyarlósága, hibái, esetleges bűnei. Ha bármely emberi alapítású szervezetnek ennyi rossz, illetve bűnös, alkalmatlan vagy egyenesen áruló vezetője lenne, két hónapig sem tudna fennmaradni, szükségszerűen és menthetetlenül omlana össze. Krisztus egyháza viszont mindezek ellenére fennáll már kétezer éve.

A Hungarizmus nem vár az egyházaktól és azok vezetőitől politikai állásfoglalást, korteskedést. Mint híveik, azt várjuk tőlük, hogy tegyék a dolgukat, hirdessék és képviseljék az örök igazságokat megalkuvás és mindenféle kicsinyes számítás nélkül, csakis Istenre hagyatkozva. Azt várjuk, hogy álljanak ki mindenkor az igazság mellett, ne cseréljék fel a rájuk bízott mérhetetlen örök értékeket evilági, pillanatnyi javakra, a hatalom kegyére. A majdani hungarista állam nem kiváltságokat és zsíros állami stallumokat fog osztogatni az egyházak vezetőinek, papjainak, hanem munkát, minden elképzelhető és elképzelhetetlen mennyiségben. A demokrácia romba döntötte a nemzet erkölcsi alapjait. Szálasi helyesen ismerte fel, hogy a nemzet nem állhat fenn ezen alapok nélkül, mert „hazánk harmonikus egysége az igaz magyar nővel magasztosult család és az igaz magyar pappal magasztosult vallás két hatalmas pillérén nyugszik. Egyik pillér meglazulása megbontja nemzettestünk biztos egyensúlyát is.” Ezen alapok újra lerakásában és megszilárdításában, a nemzet életének valláserkölcsi alapokra helyezésében, a nemzet lelki vezetésében kell Isten szolgáinak szorgoskodni: „A magyar pap szeresse Istent; Istenen keresztül pedig Nemzetét, hazáját, fajtáját. Legyen magyar pap. Mint pap túlmehet országunk határain, mint magyarnak itt élnie, halnia kell. Legyen papja és testvére minden magyarnak és hite parancsolatai szerint magyar testvéreit hozza közelebb Istenhez, ne pedig mint katolikust, reformátust, evangélikust, görög katolikust, görögkeletit vagy unitáriust. Magyar nemzetiszocialista rendszerünk keresztény magyarokat teremt, viszonzásul megköveteli, hogy a haza papjai magyar keresztényeket neveljenek nemzetiszocialista erkölcsi életünk biztos megalapozása érdekében.”

A hungarizmus mint a Krisztusi erkölcsi világrend gyakorlati megvalósítását célul tűző ideológia – a hitlerizmustól eltérően, amely megelégedett annyival, hogy 25 pontos programjában deklarálta: „a pozitív kereszténység álláspontját képviseli, anélkül, hogy vallásilag valamely felekezethez kötné magát” – katolikus gyökereit (Prohászka, Szálasi), valamint az ezeréves magyar alkotmányosságot figyelembe véve a vallási türelem és nem a vallásszabadság talaján áll. A személyes hit még talán kezelhető „magánügyként” – tiszteletben tartva az egyén Isten által adományozott jogát a tévedéshez, amely a szabad akaratból vezethető le –, viszont a vallás (a hitből, illetve annak hiányából táplálkozó élet) semmiképpen, mivel az nem csak az egyénre, hanem az egész társadalomra, annak jövőjére és az egyének egymás közti viszonyaira is kihatással van, napjainkban szó szerint élet vagy halál kérdése – kultúránk, nemzetünk fennmaradása függ tőle. Ideológiánk éppen ezért elveti a liberalizmus – a kulturális marxizmus relativizmusából fakadó – tendenciózus „virágozzék minden virág” elvét és igenis különbséget tesz vallás és vallás között. Így megkülönböztetünk bevett és nem bevett vallásokat illetve destruktív kultuszokat, aszerint, hogy az illető vallásfelekezet

- tanítása, illetve gyakorlata nem ellentétes-e a kinyilatkoztatással megerősített, de a természetes ész által is könnyen belátható, minden ember számára kötelező természettörvénnyel, nem veszélyezteti az ebből eredeztethető természetes erkölcsi rendet;

- mióta van jelen Magyarországon, mennyivel járult hozzá kultúránk építéséhez, mennyire gyökeresedett meg a magyar nép erkölcsi életében;

- hogy viszonyul a magyarság évezredes keresztény kultúrájához, hagyományaihoz.

A fenti szempontrendszer alapján a hungarista Magyarországon – történelmi hagyományainkat figyelembe véve – bevett vallás (államvallás) a katolikus, az evangélikus, a református és görög-keleti egyház és minden olyan keresztény hitfelekezet, amely legalább 300 éve jelen van az országban és az apostoli hitvallást hiszi és vallja. A bevett vallások – mint az újjászülető Magyarország erkölcsi tartópillérei – képviselve lesznek az országgyűlésben; hitéleti, oktatási, nevelési, szociális és karitatív tevékenységükhöz állami támogatásra jogosultak.

Nem bevett (tolerált) vallásnak fog számítani minden olyan közösség, amely kevesebb mint 300 éve van jelen Magyarországon, így nem gyökeresedett meg a magyar kultúrában, de gyakorlása nem ellentétes a természettörvényekkel, nem veszélyezteti a közerkölcsöt, nem ellenséges a magyarság keresztény kultúrájával, tiszteletben tartja történelmi hagyományainkat. A nem bevett közösségek hitüket szabadon vallhatják, az országgyűlésben képviseltetve lesznek, híveik a törvény előtt a bevett vallások híveivel egyenlőek lesznek, azonos jogokkal és kötelezettségekkel, de közösségeiknek önfenntartóknak kell lenniük, állami támogatásra csak esetleges szociális és karitatív tevékenységük után jogosultak.

Mivel egyedül Isten a „szívek és vesék vizsgálója” (Zsolt 7,10), ezért azt, hogy ki miben hisz, az állam nem vizsgálhatja, valamely hit elfogadását illetve megtagadását nem kényszerítheti ki a tételes jog eszközeivel, de a közjó és a közerkölcs védelmében a destruktív kultuszok közösségi működését igenis kötelessége meggátolni. Ezért a természettörvénnyel ellentétes, közerkölcsöket veszélyeztető gyakorlatot követő, a magyarság európai keresztény kultúrájával szemben ellenséges, esetleg veszélyes pszichológiai technikákkal operáló, tér és kultúraidegen vallások (szekták), illetve az üzleti célú, az emberek hiszékenységére, befolyásolhatóságára alapozó, azt anyagilag is kihasználó vallási közösségek (álvallások) semmilyen formában nem működhetnek majd a hungarista Magyarországon.

Az előadottakból következik, hogy az „állam és egyház szétválasztásaként” emlegetett liberális agyrémmel nem tudunk mit kezdeni, ugyanis az állampolgárok az egyházak tagjai, ahogy a hívek egyben az állam polgárai is, tehát két egymást metsző halmazról van szó, rengeteg közös taggal. Ebből adódik, hogy az „állam és egyház szétválasztása” éppúgy fából vaskarika, mint az ebből levezetett „világnézetileg semleges állam” (ugyanis a „semleges világnézet” is világnézet, tehát ha az állam magáévá teszi, máris elkötelezte magát világnézetileg). Magyarország Mária országa, több mint egy évezrede keresztény állam, ezt tükrözi kultúránk, történelmünk, ahogy évezredes alkotmányunk és az erre épülő jogrend is.

A hungarizmus a magyar talajból, a magyarság lelkéből kisarjadt, a teljesség igényével fellépő világnézet, szükséges, hogy szilárd erkölcsi alapokkal rendelkezzen, ezért építette Szálasi Ferenc eszmerendszerét a Krisztusi tanítás romolhatatlan morális fundamentumára. Ezzel nem csak az Örökkévalóhoz kötötte a hungarizmust, de a magyarság történelmébe, lelkiségébe is mélyen és kitéphetetlenül beágyazta azt.

Mozgalmunk szempontjából kereszténynek tekintünk mindenkit, aki az apostoli hitvallást hiszi és vallja, felekezettől függetlenül. A felekezetek közt ugyanis erkölcsi törvények tekintetében nincs jelentős különbség, a parancsolatokat egybehangzóan tanítják (tehát ami a katolikus pap szerint bűn és kerülendő, azt a református vagy evangélikus lelkész is annak fogja tartani), a különbségek egyházfegyelmi és dogmatikai területen állnak fenn, amelyekkel foglalkozni nem a mi dolgunk. „Nem képezheti a Hungarizmus feladatát, hogy az egyes egyházak dogmáit megvédje. A vallást védjük, védeni is kell és védelme szükséges is, gyakran még a magukról megfeledkezett egyházakkal szemben is. A dogmákhoz nem nyúlunk, de semmi körülmények között sem fogunk beállni dogmaőrnek. Meggyőződésünk ugyanis, hogy az új világnézet az életnek nemcsak szellemi és anyagi oldalát fogja elhatározóan megváltoztatni, hanem befolyásolni fogja az erkölcsi oldalát is. És elő fogja idézni azt, hogy egyrészt az egyes egyházak könnyű szívvel levethessék magukról az anyagelvűséget minden megbotránkoztató sallangjával együtt, másrészt, hogy létrejöhessen a parancsolóan szükséges életösszhang az egyházak és az új világnézet, valamint a kialakuló új világrend között. Mi tehát nem más vallást és más egyházakat akarunk, hanem tiszta egyházakat követelünk.” (Szálasi Ferenc: az első országos Értelmiségi Nagytanács előtt elmondott beszéde, 1942 december 27.).

A hungarizmus – Szálasi szavaival – a „rend rendszere”, amelyben „mindennek helye van és minden a helyén van”. Ez érvényes a vallásra és az egyházakra is, amelyek az elmúlt évezred harcaiban, kultúrateremtő és megőrző küzdelmeivel vívták ki helyüket a nemzet erkölcsi életében. A hungarizmus tehát igyekszik mindent és mindenkit a helyén kezelni, s a fentiek szellemében együttműködésre törekszik minden bevett hitfelekezettel, megteremti a feltételeket, hogy azok hivatásukat maradéktalanul betölthessék a hit terjesztésében és a nemzet erkölcsi nevelésben, lelki vezetésében. Az alkotmányosság helyreállításával, a tételes jog valláserkölcsi alapokra helyezésével a hungarizmus helyre fogja állítani a nemzet erkölcsi egységét, a nemzet erkölcsi, szellemi és anyagi felemelkedéséért való munkában pedig egyesít minden keresztény felekezetet – ahogy ez mozgalmunkban már ma is valóság: katolikus és protestáns testvérként, vállvetve küzd és dolgozik együtt, egymásért, a nemzetért. De a hit és oltár egységét maguknak a felekezeteknek kell megteremteni, ezt karhatalommal vagy bármilyen politikai eszközzel kikényszeríteni nem lehet.

3.5 Hungarizmus – harcos kereszténység

„Aki morzsákkal beérni nem tudja, és egy kardért mindenről lemondani nem tud, annak nincs missziója az igazságnak szolgálatára!”

(Prohászka Ottokár)

„A magyar nemzetiszocializmus gyakorlata szétválaszthatatlan Krisztus tanától. A zsidó erkölcsi világrend gyakorlati átültetésének és megvalósításának harcos eszköze a kommunizmus; a krisztusi erkölcsi világrend gyakorlati megvalósításának harcos eszköze pedig a Hungarizmusban kiteljesedő magyar nemzetiszocializmus.”

(Szálasi Ferenc: Út és Cél)

Gyakran kérik számon a keresztényeken a megbocsátást, úgy gondolván, hogy az feltétlen, nem kell érte semmit tenni, mi több, utána nyugodtan lehet folytatni mindazt, amit meg kéne bocsátanunk. Jézus ezzel szemben azt tanítja, hogy „ha vét ellened testvéred, fedd meg. De ha megbánja, bocsáss meg neki.” (Lk 17,3) A megbocsátás tehát nem feltétlen, nem jár az elkövetett bűnhöz automatikusan. Feltétele az elkövetett rossz megbánása, megvallása és felhagyás annak gyakorlásával, az okozott kár helyrehozatala, megtérítése. A megbocsátás a kicsinyes bosszún – a szemet szemért, fogat fogért sémi mentalitáson – való felülemelkedés, ezért „a gyengék soha sem bocsájtanak. A megbocsájtás az erősek erénye.” (Gandhi) De a megbocsátás nem engedély a bűn folytatására, nem egy biankó csekk, hanem egy lehetőség a megjavulásra az által, hogy a vétkes bűnéért járó büntetés elengedésre kerül. Ez persze a konkurenciának nem igazán tetszik; ők úgy vélik, nekünk szó nélkül „keresztényi alázattal” kellene tűrnünk, hogy azt tegyék velünk, amit akarnak. „Természetes, hogy őszerintük a kereszténység csak akkor lesz igazán a »szeretet vallása« – élcelődik Bangha Béla „A szeretet vallása és a harcos kereszténység” című művében –, ha hagyja magát szép csendesen és ellentmondás nélkül a falhoz szorítani. (Édes Istenem, micsoda szeretet is az, amikor valaki még azt sem engedi meg, hogy a falhoz szorítsák, a vagyonát elvegyék, a becsületét tönkretegyék, az embereit pellengérre állítsák, az intézményeit megrugdossák és megnyomorítsák!) »Az egyházat tűzzel-vassal kellene kipusztítani a föld színéről« , írják ők; de ez ellen felszólalni, a vágást parírozni, tiltakozni és védelemre szervezkedni: hisz ez gyűlölet és zsidózás!”

Kereszténynek lenni nem annyi, mint maflának, megalkuvónak, rabszolgának lenni és megadni magunkat ama sorsnak, amit az emberi nem ellenségei szándékoznak ránk, nemzetünkre és az egész európai civilizációra mérni. A tolerancia ugyanis a másik emberre – és nem a bűnre – a megbocsátás pedig a megbánt rosszra, és nem minden rosszra vonatkozik. A gonosz és csatlósai ellen igenis védekezni, harcolni kell, ahogy Szent Pál is tanítja: „Öltsétek föl az Isten fegyverzetét, hogy a sátán cselvetéseinek ellenállhassatok. Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen. Ezért öltsétek fel az Isten fegyverzetét, hogy a gonosz napon ellenállhassatok, és mindent legyőzve megtarthassátok állásaitokat.” (Ef 6,11). Ezért Bangha Bélával együtt mi is valljuk: „A kereszténység a szeretet vallása, igenis, és ezt az ellentáborból jövő kioktatások előtt is tudtuk mindnyájan; de ez a szeretet nem jelentheti azt, hogy a mi hitvallásunk gyáva nyulak és örökké meghátráló vénasszonyok pipogya világnézete legyen.” A szeretet parancsa, az ellenséggel szemben is kötelező emberség és méltányosság nem arra kötelez, hogy a szeretet rendjében hozzánk közelebb állókat, családunkat, nemzetünket hagyjuk elpusztítani, hitünket pedig – a szent tolerancia nevében – kigúnyolni, elnyomni. A hazugságot igazsággal, a gonoszt jóval, a gyűlöletet szeretettel kell legyőznünk, de a kardot csak karddal. Ha valaki kezet emel családunkra, nemzetünkre akkor igenis – Szent István, Szent László, Kapisztrán Szent János és sokak példájára – fegyvert kell ragadnunk, és megvédeni akár életünk árán is, mert „senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért.” (Jn 15,13).

A Hungarizmus nem pusztán egy politikai program, célja nem kizárólag a politikai intézményrendszer egyfajta „reformja”, törvények módosítgatása, vagy újak meghozatala, hanem olyan évezredes keresztény alapokon, nemzeti hagyományokon nyugvó egységes, megbonthatatlan világnézet, amely a nemzet egészét (az intézményrendszertől a nemzet minden egyes tagjáig) akarja átformálni és visszahelyezni a krisztusi alapokra.

A Hungarizmus – Prohászka nyomán – a magyar nemzet önvédelme. Éppen ezért kötelességünk megvédelmezni családunkat, fajtánkat, hitünket a világot mindjobban birtokba vevő antikrisztusi hatalom és annak csatlósai, haszonélvezői ellenében. „Ezzel szemben nem lehet azt hangoztatni, hogy a kereszténység pozitívum, tehát az anti- nem tartozhat programjába. Mert igenis, minden pozitívum egyúttal negatívum is: a negáció negatívuma. Minden kereszténység építés: tehát szükségképp lerombolója a destrukciónak (még ha azt némelyek progressziónak nevezik is). Szeretet; tehát harcüzenet a gyűlölet szellemének. Szelíd erkölcsiség; tehát küzdelem az erkölcstelenség ellen. A tisztaság kultúrája; tehát szervezkedés a piszok leküzdésére. Szóval a kereszténység lényegében harc és lényegében szeretet. És ezért van szükség a szeretet mellett s a szeretet nevében harcos kereszténységre és ecclesia militans-ra.” (Bangha Béla)

Amikor hitünkért, fajtánk fennmaradásáért, szabadságáért, és jobbá, nemesebbé tételéért harcolunk, egy pillanatra sem feledhetjük végső célunkat, amelynek minden ember végső céljának is kell egyben lennie. E végső célnak és ügyünk tisztaságának kell megtartania minket a helyes úton, hogy ügyünkért csak az azzal összhangban lévő eszközökkel küzdjünk, hogy életünk végén a bitófa alá induló Szálasival együtt mi is elmondhassuk: „az utolsó lépések a földi életben első lépések az örökkévalóság felé.” Mert ha ellenségeink módszereit, morálját (illetve morál-nélküliségét, gátlástalanságát) átvesszük, harcunk erkölcsi alapját veszítjük el, s abban a pillanatban olyanná válunk, mint ők. És abban a pillanatban ők győztek, és azok az erők, amelyek mögöttük állnak, még akkor is, ha a csatatéren esetleg mi maradtunk állva.